Back to Top

Madeira folytatás



2017.10.01

Ma arra ébredtem, hogy kinyílt a szemem. De ezzel szerintem sokan vagytok így.

Kitámolyogtam kávézni és látom, hogy odakinn ki van világítva minden. Gondoltam – hurrá - megy haza a két balfék szomszéd. Ez a házaspár nem tudom milyen nemzetség, de ha elmentek megkérdezem a tulajtól. Oda nem fogok elmenni turistáskodni.

Szomszéd lakóék tuti, hogy hoztak egy nagy fakockát, mert szerintem ébredés után rögtön azt kezdik gurigatni.
Sok aggyal nem rendelkeznek, és ez tudományosan is bizonyítható, ugyanis délelőtt, amikor távoznak a szállásról azt ketten együtt átlagosan három-négyszer teszik meg. Jelenti ez azt, hogy elvonulnak az ablakom előtt az „aki nem lép egyszerre, nem kap rétest estére” mondókának megfelelően, bakancsos talpaikat a fa járdához csapkodva. Így ha az eddigi zörgés nem lett volna hatásos ez tuti átsegít az éber állapotba. Nem telik el fél perc az egyik visszarohan, kulcsot zörget, ajtót bebasz, majd néhány másodperc múlva ugyanez visszacsévélésben ajtót bebasz, kulcsot zörget, trappol. Aztán megint. Hol egyik, hol másik.

Nem tudom mi az, amiért visszajön. Jajj kikapcsoltam a tévét? Kikapcsoltam a tűzhelyt? Lehúztam a barna medvét? Az biztos, hogy nem a hasmars kergeti vissza, mert ahhoz kevés az idő.

Nagyon feledékenyek lehetnek.

Már az is megfordult a fejemben, hogy nem fakockáznak ezek reggel, hanem lenyomnak egy numerát az ikeán, de mire felhúzzák az alsóikat elfelejtik hogy elkezdték-e egyáltalán. Mivel nem tudnak megegyezni ezért ráhúznak még egyet. Aztán megint. Egész addig, amíg a corpus delicti görbe nem marad.

Na mindegy.

 

Mára Gabi elkapta tőlem a nyavalyát, úgy néz ki lázasodik.
Azt mondta ma még jól van, menjünk ahová terveztem, mert holnapra ki fog nyúlni.
 
A mai tervem Punafalva fenn északon.
De előtte előjátékként bejelöltem egy utat, ami átvezet a camachai terület közepén, ugyanis arra még nem karcoltam csíkot a gugli mopszba. A hulladékkezelőt is csak messziről láttam eddig, szerettem volna közelről is megnézni.
Perverz mi? Ez betegebb, mint reggel az ikea asztalon dugás, úgyhogy jobb, ha nem fikázom a szomszédot. Más idejön kilátásokat keres én meg elmegyek szemétégetőt nézni…
(Egyébként megnéztem az erőművet is :) )

Szóval ahhoz hogy erre a területre a navit be lehessen állítani, ahhoz a google mopszon kattanásig kell az egérgörgőt tekerni, egyébként nem jön elő láthatatlanból az a két pixel széles fehér vonal, ami az utat jelenti. Én úgy gondoltam, hogy ha a kukásautó fel tud menni, akkor nekem sem lesz nagy ügy.

Találtunk olyan nadrágszíj utcákat, amiben félretettem az ateizmust. Kértem Istent, hogy most  ne mutasson se kukásautót, se autóbuszt.
Végül bekeveredtünk egy zsák utcába, olyan messze mindentől, hogy az út szélén álló boci bégetett, mert nem volt kitől megtanuljon búzni. Gabi hallgatott, ami azért jobb mintha a szememre hányna, de láttam rajta, hogy a faszt nézi a homlokomon.

Állok a zsákutca tábla alatt és megpróbálok rájönni, hogy hogy a francba fogunk mi a marsra menni, ha a mostani csúcstechnikánkkal egy tetves szemétégetőig sem jutok el? Nézem a T betűt és deja vu-m van tegnapról. Egyszer csak megáll mögöttem egy autó benne nem a szokott „turita és tojója” páros, hanem két megfáradt portugál. Az autójuk is olyan mint a tábla ami alatt állok, szerintem egy Ford T modell. Kérdezik, hogy „zsufgezsus zsiszzsi? Mire mondanám, hogy noszpik…, de meggondoltam. A táblára mutattam, majd az út folytatására és megkérdeztem „end of vély?”
Hevesen bólogattak és megvárták hogy megfordulok-e és távozok e. Ez nem ment gyorsan, mert az aszfalton feküdt egy macska. Gabi sikítozott, hogy rámegyek, én meg bizonygattam, hogy biológiai ismereteim alapján arrébb fog menni, ha még él, ha meg nem, akkor nem mindegy?

Lefelé másik ösvényen gurultunk. Az utca vége két hát között olyan keskeny volt, hogy Okoska sírását már a helyiek is meghallották. Benéztek abba a keresztutcába, ahonnan az elmúlt évben még nem jött ki autó – és néztek minket.

 
 



Magán felüljáró. Vajon nemet mondott a gazdának az asszony, hogy az a korlát így járt?

Beeeee, kot-kot, ööőőőő...
 
 
Kerestem egy olyan utat, amit a Google már sárga csíkkal jelez. Útközben meghallgattam Gabi elvárásait a szélességgel és meredekséggel kapcsolatban. Kussolva bólogattam.
 
Megkívántam egy kávét. Nehezen viselem a stressz mentes napokat. Gondoltam feltolom valamivel a vérnyomámat. Megálltam egy kávézónál, ahol egy pár autó parkolt, meg egy busz volt ott indulóban. Becsűrtem magam a busz mögött egy szabad helyre és ott hagytam Okoskát tárva nyitva, mert megint elfelejtettem az ablakot felküldeni, mielőtt leállítottam. Csak nem tesz be valaki valamit.
Látom hogy benga busz tolat hátra eltorlaszolva a hátam mögötti területet. Gondoltam nem tud az útra kanyarodni, de pillanatok alatt rájöttem, hogy ez a nagybatár parkolni készül. Én meg akkor állok majd ki, ha kihordom alkatrészként az enyémet. Közben kiderült, hogy a buszból hiányzó hatvan nyugger ott tolong benn a kávézóban.

Szerencsére volt ott egy helyi, aki rendezte a kiállás kérdést és mindketten menekülőre tudtuk fogni.

Mentem hat kanyart és találtam egy éttermet.
Itt kértem két kapuccinót. Három euróért igazi vietnami seprűs kávét kaptam. Vietnam nem éppen kávé nagyhatalom, de termelnek valami hihetetlenül ócska kávét. Na ennek a seprűs változata az ami a raktár takarításakor kerül csomagolásra.

Amíg azt vizsgáltam, hogy ez a kávé benn marad-e és nem akar valahogy szabadulni tőlem, addig sétáltam egyet és fotózgattam a közösségi sufnikat. Közösségi sufnik azok, amikor az emberek találnak egy olyan sík és könnyen megközelíthető helyet, ahová nem kell a disznót ölben felvinni és építenek egy sufni rengeteget. A lakók fenn laknak valahol a közelben a hegyoldalban, a sufnijuk meg lenn van az út mellett. Alkeszeknek kifejezetten jó. Lemegyek megetetem a disznót…
Közben itatja. Magát.

Itt találtam ezt a csodás bringát.
Nem hiszem hogy műalkotás, attól túl funkcionális. Remélem az illető autót nem épített…
 
 
 
 

 
Megnéztük a Portela kilátót.
Ez egy szép kilátást adó hely, szépen ki is van építve. Ül kinn két árus is, az egyik bóvlit, a másik növény hagymákat és magokat árul. Ezt a kilátót azért nem tettem a kedvenceim közé, mert van két hibája. az egyik az, hogy sok helyen növények takarják a panorámát. Szerintem kiheverné a természet, ha egy két fát és bokrot kivágnának.

A másik hiba a panoráma kellős közepébe állított vasbeton villanyoszlop. Ez a vezeték vége, ergo ez lehetett volna bárhol máshol, de pont ide tudták tenni. Olyan, mint egy szép arcon egy nagy szemölcs. Egy idő után az arcra már nem is emlékszel csak arra a tetű nagy szemölcsre.
 
 
 
Porteláról jó cikkcakkosban legurultunk Porto da Cruzba. E körül a település körül a hegygerincek be vannak építve, körbe lehet autózni rajtuk, szinte minden szögből pazar kilátásban gyönyörködhet az aki meg tud állni.
 
Porto da Cruz kedves kis település, hangulatos partszakasszal, néhány házból álló óvárosával, szállodájával. van itt egy nagy iskola is és egy olcsó etető is, gondolom a környék mekije, mert rengeteg kocsi volt a parkolójában.
 
Porto da Cruz azért Punafalva, mert itt az egyik köztéri szobor egy gigantikus izé. Vagy én látom rosszul és ez még sem az az izé, hanem egy kétfülű tengeri liffencs kagyló márványba faragva. De engem farfekvéses korom óta az elsőre emlékeztet, ha ilyet látok.
 
 
 
Péfalván jót lehet kajolni. Ül az ember tíz méterre a hullámoktól, és finomakat eszik olcsóért. Kettőnk étele, két kapuccinó és két ital 25 euró volt. Ha ez itt felszolgálva ennyire olcsó, akkor odaát a mekiben lehet, hogy fizetnek, hogy megeszed a műkajájukat. Lehet, hogy azért van ott az eszelős tömeg.
 
A minket kiszolgáló kedves és jókedvű fiatalember kérdezte honnan jöttünk, hogy nem tudunk beszélni olyan világnyelveken, amiket ő mind ismer – ugyanis még franciául és németül is próbálkozott. Mondtam neki, hogy honnan szabadultunk ide. Ismételte az ország nevet, gondolom a fociból ismerte, de fingja se volt arról, hogy az még Európa. Ebben meg is erősítettem a kedvenc Dark Side jelzőmmel.
 
Mondtam a fiúnak, hogy az elmúlt három évben volt szerencsém itt ülni az ő éttermükben immáron az ötödik alkalommal, úgyhogy nem kizárt, hogy kaptunk valamennyi kedvezményt és emiatt lett a számlánk ilyen arcátlanul kicsi. Egyébként adtam rá öt euró jattot, ami nem kevés itt, legalábbis ennél az osztálynál.

Sétáltunk egy keveset kaja után, de látva Gabi egyre gatyább állapotát elindultunk hazafelé.















 

Hazaúton Machico egyik kedvező pontján csűrtem egy balost, hogy le tudjak ereszkedni a Rapidára, mert elegem lett a megállás nélküli kormányzásból. Már annyit tekergettem, hogy olyanok a karjaim mint Popeye-nek.

A balos csűrés először kellemesen lejtett, majd picit jobban. Aztán felsejlett egy Machico nyíl, ami jobbra mutatott a semmibe. Mivel ezen a részen nem volt szalagkorlát vélhetően útnak kellett ott lenni. Picit jobbráztam és felálltam Okoskában, amennyire lehetett. Végül bekapcsoltam a front kamerát, amin a szemközti hegy kilátóján fotózó turistákat láttam.

Visszatolattam, mert nem mertem belemenni egy technikailag szarul szervezett bungee jumping-ba. Laposföldéhez szokott énem szépen kiszállt megnézni, hogy mi az ábra.

Jól tettem. Az autó átbillenése után nem sok távolság maradt az azonnali kormányzásra, mert az út azonnal élesen balra tartott és csinos beton szegéllyel volt ellátva. A front radar Okoskában meg szépen átlátott a felette, legalábbis addig amíg az orra ebben a pozícióban volt. A haladást végül felvettem videóra és itt publikáltam:



 
Vajon beleér az olajszivattyú az olajba?

 

Lefelé jövet nem venném nagyon komolyan a "jobbra tarts"-ot. Nem egy korlátolt kocsibeálló.
 
 
Haza kanyarogtunk, vidáman lezuhogtunk a parkolónkba és punnyadunk.
Pá nektek holnap!


 




2017.10.02

Ma egyedül kirándultam. Gabi beteg.  
Hajnalban beírtam a naviba az összes meredek helyet, amit élőben még nem jártam be.

Ezek közül a leggázabb a Monte.  
A Monte mégpedig azon a nyomvonalon, ahol a Teleferico megy (magyar megfelelője a libegő lenne, de ez egy kabinos drótkötélpálya).

Fentről már mindenki látta ezeket az utcákat, de alulról sokkal másabb. Vannak itt láthatóan nagyon drága házak gondozott telkekkel, de körülöttük rengeteg katasztrofális állapotban levő is van. A lerobbant házakban nyilvánvalóan laknak, hiszen köteleken ruhák száradnak. Van olyan ház, aminek ponyva a teteje.

Itt a Monte teteje felé három utca tart szinte nyíl egyenesen felfelé, de ebből egyiken a szánkózás folyik, így arra nem tartottam volna jó ötletnek behajtani. Később rá kellett jönnöm, hogy a másik kettő se volt felettébb jó ötlet. Mivel itt is élnek emberek, sőt autókkal járnak be a telkeikhez, gondoltam nekem is meg lehet próbálni. Gabi hiányában helyette is nekem kellett sikoltozni és bammegolni.
Az utca végén annyira előre volt dőlve a kocsi, hogy egyszerűen nem mertem lelépni a fékről, mert tartottam tőle, hogy megkotrom az aszfaltot a szoknyalemezzel. Végül mégis hagynom kellett a dolgokat folyni a saját medrükben, nem állhatok itt az idők végezetéig.


Jó fél órán át jártam ezt a környéket és néztem ezeket az embereket, akik itt élnek ez alatt a nagyon vékony cukormáz alatt. Látni kell, hogy itt sem történik másként, mint másutt a világban. Akinek van miből, az épít magának egy csodapalotát és körülbástyázza magas falakkal. Egyik oldalon alacsonyabb a kerítés, hogy meg legyen a pazar kilátás. De csak annyival alacsonyabb a többi kerítésnél, hogy véletlenül se tudjon az alig két méterre létező nyomor belátszani. Az embereknek a világ megszűnik a kerítéseik határánál. Ha ki kell jönniük az udvarukból, mert dolguk van máshol, akkor kinyílik az átlátszatlan motoros kapu és nagyon gyorsan elsuhannak márkás autójukon a saját lakókörnyezetükből egy olyan helyre ami nem koszolja össze az álomvilágukat.
Szóval kipipáltam ezt a helyet is, ez se izgat többé.
 
 




 
Átmentem Sao Matinho-ba, mert van ott egy kúp alakú domb, ami még a térképen is egy csigavonal alakú úttal van eleresztve. Ez a domb az aljától a tetejéig három-négy emeletes lakótelepi házakkal van beépítve. Fentebb ezeket leváltják az ikerházak, majd a Montéről már idézett magas kerítéses csodák. Az egész annyira utópisztikus, posztapokaliptikus környezet, hogy az ember csak néz ki a fejéből. Bizonyos helyeken a házak között van kilátás a környező hegyekre, és ez valami elképesztően jól néz ki. Akinek ezen a dombon van olyan kecója, aminek jó a kilátása, az az is marad. Ide képtelenség valaki elé egy másik házat építeni.


Fenn a dombtetőn az egyik emeletes ház hátsó udvara mindenféle műanyaghálóval, bádoggal lefedett sufni város. Ebben a dzsumbujban nagytestű kutyák dühöngnek, minden apró zajra. Eszméletlen a kettősség. A szép környezet és az igénytelenség diszharmóniája. Ilyen lehet egy favella.


Elegem lett a városból. Úgy éreztem magam, mint aki egy falattal többet evett a zsíros csumbiból, mint amennyit a gyomra kibír.
 
Irány Tabua. Tavalyelőttről onnan van egy nagy kérdőjelem.
2015-ben a navival akartam feljutni Tabua felsőre.
Ekkor volt az, hogy a Google Mopsz bevitt egy olyan utcába, ami meredek volt. Majd meredekebb lett és keskenyebb. Végül az út közepe átalakult lépcsővé. Annál a résznél feladtam. Segítséggel megfordítottam az autót egy akkora helyen, mint otthon a konyhád, aztán odalenn ünnepélyesen elégettem a jogsim.
Idén egyedülben elővettem a kérdést ismét.
 
Gondoltam google csak rájött, hogy a lépcső nem autónak való. Legalábbis felfelé.
Nos nem jött rá. Konzekvensen be akart ugyanoda vinni.
Nem hagytam és addig mentem ettől a helytől egyre távolabb, amíg végre az egyik újratervezésnél kihagyta. Tabua Espigoo-val szemben van a VR4 völgy túlsó oldalán. A keskeny és meredek út már nem újdonság. Ami új az az, hogy cseresznye méretű kövek hullnak az égből. Az egész úttest úgy néz ki, mintha valaki megbotlott volna fél tonna gesztenyével.
Itt már gondolkoztam erősen, hogy ha bekapok egy rossz kavicsot és a két négyzetméteres tető üveg feladja, akkor valsz ugrik fél millám. De megfordulásra nincs mód, nincs elég hely.
Egyik kanyarban dörrenés, bepisi. A motorháztetőről kisgyerek kar vastagságú faág csúszik lefelé. Iszkolok előrefelé egy nyugisabb hely reményében, közben azon gondolkozom, mitől lesz valaki akkora idióta, hogy itt épít magának házat? Mit ér a csodás kilátás, ha egyik reggel egy negyed kilós kavics villan át az agyán?


Felfelé haladva lehet látni, hogy az ide költözők a sok-sok kanyarban le-letörnek egy keveset az intelligenciájukból. Fentebb már hegyekben áll a „rendezett” szemét. Attól rendezett, hogy az egyik kupac csak autógumi, a másik csak ponyva, a harmadik, meg csak vashulladék. De tonnaszámra.

Majdnem Tabuánál eszelős kilátás a völgyre és a szemközti Espigoo-ra. Olyan erős szél fúj, hogy a gimbalom képtelen a telefont megtartani, a szél minduntalan elfordítja. Csimpaszkodok egy méter magas térképkőbe, félve, nehogy a szél rajtam is fogást találjon, mert elöttem két méternyire a talaj átmegy függőleges sziklafalba. Kerítés nincs.
Csináltam egy videót, sikerült ahogy sikerült. Készült pár panoráma kép is, de sajna a „kurvajó” mobiltelefon szart sem ér ha fotózásról lenne szó. A völgyben sötét van ahhoz képest ami itt a hegytetőn van, így lett egy csomó képem, amin láthatóan egy tál spenót van és nem a VR4 csodás völgye.
 




 
 
Ettől a kilátótól még egy régi alagúton kellett áthaladnom, hogy be tudjak hajtani Tabua-ba.
Nos ha az Apácák völgye az apácáké, akkor Tabua a depressziósoké. Körülnéztem - nagyon szép, de majdnem öngyi lettem a hely nyomasztóságától.


Bejövetkor az alagútban parkoltak az autók…
Szerinted miért? Nehogy rájuk essen valami?
Álltam az egyetlen helyen, ahol meg tudok fordulni és lőttem pár fotót. Az egyik  kertben egy nő állt sarlóval a kezében és engem figyelt. Öt percig.
A hideg víz kivert.

Nagyon-nagyon gyorsan viharzottam le Tabuából.
 
 

Következő célom Prazares volt ahol anno a vízidisznót ettük, vagy a fene tudja mi volt az a gyalázat. A neve Cataplana volt. Arra és a rettenetes szagára még mindig emlékszem. Azért jöttem ide, mert itt van az állítólagos nyugati gyorsforgalmi alagútrendszernek a kezdete.
 
Alagút keresés előtt megkívántam egy jó kapuccinót. Délidő lévén a melósok is ilyenkor mennek be a klubba, a kocsmába vagy a sziesztába. Hívjátok aminek akarjátok.


Bemegyek én is az egyik ilyen komplexusba, ahol a pult körül hézagmentes a tömeg. Az egységes masszától elütött az a két turista, aki értelem híján képtelen volt a kávéjával kitolatni az üresen álló asztalok egyikéhez. A helyi lakosságot nem tudtam elemezni, mert láthatóan transzban voltak. Kiszemeltem turistáékat és halk pardonokkal megkíséreltem beékelődni. Az egyiket meglöktem, mert sikerült szájon öntenie magát a forrásban levő kávéjával, és egészen gyors lett tőle a mozgása. Lett helyem!


Oldalt nézve látom, hogy a helyiek mind egy pontot néznek és az bizony nem a tévé, hanem a presszós lány feneke. Ezek ott tízen olyanok voltak ott az üvegezett pultnak dőlve, mint a csigák a terrárium falán. Mindnek kocsányon lógott a szeme. Na most, hogy én is ott lettem így az hogy kettővel több vagy több, nem mindegy?
Egyébként a leány jó kávét főzött. Kihátráltam egy asztalhoz, nehogy elkapjon a kapuzárási pánik.

Az alagutak érdekes dolgok. Megtaláltam az induló alagutat, majd később láttam a hegyoldalban a másik végét, jó száz méter magasan a semmiben. A vele szemben levő hegyoldalon ott volt a folytatás, de közülük hiányzott egy híd. Később rábukkantam a folytatás folytatására egy hegyoldalban, ahol egy nagy területen ott volt az aszfaltozatlan, betonozatlan körforgalom, két oldalán a két komplett alagúttal, amiben csak az úttest hiányzott.
Ez is olyan utópisztikus. Egy óriási volumenű munka félbehagyva.










A Ponta do Pargo véget sajnos nem találtam meg. Ott mást találtam.
 
Voltam már itt, de csak egy uncsi falut találtam akkor egy világító toronnyal és azzal a mérhetetlen büszke tudattal, hogy ez a sziget legnyugatibb pontja. Ettől egészen meghatódtam. Annyira elérzékenyítő ez a legnyugatibb dolog, mint a balkezem gyűrűs ujjának a balság, mert bizony ő az én legbalabb részem.

Naszóval megy az ember putrifalu partjára hogy szemével kereshesse a ködön túl ötezer kilométerre levő Amerikát. Betéved mindenféle sikátorba, aztán egyszer csak ott áll egy autópálya minőségű csoda előtt, amin kinn a tábla: Farol (oda rajzolva egy torony is, hogy mindenkinek világos legyen). Tizenöt körülnézés után az ember fel merészel hajtani, nehogy valahonnan a semmiből semmibe tartó autópályán megjelenjen egy gyors autó veszélybe sodorva mindenkit.
A pálya bele van vágva egy dombba, oldalai több méter magas támfalak. Aztán egyszer csak a nagy büdös semmiben a pálya elkezd süllyedni és egy alagútba torkollik. Az alagút hosszú. Ahhoz képest, hogy nem is kellene hogy ott legyen pont annyival hosszabb a kelleténél, mint amekkora. A túl végén kibukkansz, ott egy körforgalom és egy töpszli világítótorony.
Ez a megaberuházás egy ilyen kis faluban a turisták nagyüzemi leszopása.
Ráadásul szarul néz ki.

Tőle ötszáz méterre délre a régi kilátó legalább jól néz ki a saját régi formájában. Kár hogy hullik atomjaira, miközben tőle néhány száz méterre űrkikötőt épít egy agyament falutanács. A világítótorony mellett van építve két luxus kecó is. Lehet hogy ezek tulajdonosai is benne vannak a bizniszben. Ha valaha megépül a nyugati gyorsforgalmi, akkor ők már komplett kiépített rendszerrel fognak rendelkezni. Gondolom a környék összes szélfutta homokja a tulajdonukban van és alig várják, hogy busás haszonnal parcellázhassanak. Madeira West.
 
 
 
 

Menekülőre fogtam, de nem tudtam többet menni néhányszáz méternél, amikor is a völgyben megláttam egy olyan épületet olyan támfalakkal körbeépítve, hogy nem tudtam levenni róla a szemem. Egy ilyen túlméretezett építkezéshez valami elképesztően sok felesleges pénz kell. Annyira látni akartam közelről, hogy végül valami gyalog sétányon autóztam át egy egész völgyet érte. Néztem ezt a csodát és arra gondoltam hogy itt áll annyi pénz mint Ózd és környékének öt évnyi költségvetése. De szép ám az kétségtelen.
 
 
 

 
Santa Maria Madalena-nál kimentem olyan egypixeles utakra amit látni szerettem volna. Találkoztam parasztokkal, akik művelték a földjeiket itt a kilátók között. Találtam olyan helyet ahonnan le lehetett látni az Achadas da Cruz partjára és lehetett látni az öreg teleferico felső állomását is.
 
Érdekes menni itt a semmiben ilyen kis utakon.
Az út mellett villanyoszlopok, világítás. Időnként egy-egy nagy piros tűzcsap.
És sok-sok ember aki túrja a földjét a megélhetésért.
 
Porto Monizban mentem egy kört. Szép hely de nem akar engem, mert eleredt az eső. Én se akartam ma magamévá tenni. Elindultam haza.
Útközben cukrászda, közért, hogy legyen nasi.
 
Ma ennyi volt.
Kétszáz kilométert mentem. Ez nem kevés ha megemeled a keskenységi hatványkitevővel.
 
Pááá





2017.10.03
 
Ma is egyedül csavarogtam. Gabi egyre betegebb.

Szerintem kiírathatná magát betegácsiba és itt maradhatnánk még két hetet. Nekem is csak haza kellene telefonálnom a doki bácsimnak, hogy mély depresszióba estem a tegnapi hírektől és írjon ki gyorsan két hétre, mert állandó sírás kerülget. Nem értem az embereket miért kell kiírni egy hirdetőoszlopra, hogy Orbán egy geci? Mire jó ez? Azt se írjuk ki, hogy 2*2=4
 
A parkolóban jól irányzott seggbe rúgást kapott az ügyeletes kóbor kutya. Lehugyozta Okoska kerekét. Ha holnap is megteszi, akkor elkapom és megkötözöm - van nálam mindig egy köteg gyorsbilincs - aztán lepisálom a lábait. A zidióta.
 
A kapun kihajtani itt egy művészet.

Egyik irányba kilátni, ugyanis nincs kerítés. A másik irányból remélni lehet, hogy látják a deciméteres szakaszokban előre mozgó autót és megállnak. Egy ideig dudaszóval jeleztem, hogy jövök kifelé, de leszoktam róla, mert egy öregasszonyt nagyon megijesztettem. Szerintem új elem lehetett a hallókészülékében.
 
Szóval ma osonósban mentem és két bringást sikerült megrémítenem, akik majdnem a vizes árokba csalinkáztak. Ezek legalább normális bringások. Ezek idefent bicikliznek és ezen az úton nincsenek óriási emelkedők és lejtők. Az út közel vízszintesen halad a hegyoldalban 600 m-es magasságban, így tiszta a levegő is.
 
Haladok a csendes erdei utacskán és az egyik kanyar után egy fa keresztben rá van dőlve az út túloldalán levő fákra. Annyi hely van alatta, hogy az autó éppen elfér. A favágók azt hiszem az ilyen félig eldőlt és felakadt fákat hívják özvegycsinálónak,. Én nem szeretném totálkárcsinálóra átnevezni, így szemmértéket vettem és huss át alatta. Remélem a bicajosok nincsenek nagyon elmerülve a balgáz-jobbgáz témában, mert egy ilyen lefejelése után nem a kellemes reggeli tekerésre fognak emlékezni, hanem lehet, hogy a semmire.

 
 
 
Riberio Frionál szerettem volna behajtani a parkba, de elvétettem a behajtást. Fás területre emlékeztem a bevezető út két oldalán, de most meg hogy elhagytam az elágazást bárhogy gondolkoztam, csak nagy pusztaságra emlékeztem. Mintha tarvágás történt volna ezen a részen.
 
Riberio Frio ugyanolyan felfújt dolog, mint a Cabo Girao. Megdöbbentő reggel tízkor az a hihetetlen tömeg ami itt van. Kilométer hosszan állnak a parkoló kocsik az út szélén anélkül, hogy közöttük egyetlen egy félre húzódási lehetőség lenne. Ezzel egyetlen sávra szűkítik a lehetséges forgalmi utat Ha jön valaki szemből akkor jön az ezer órás tolatás. Nem tudom, hogy ez a nagy tömeg egyáltalán mit csinál itt, mi az a csoda ami miatt kényszerűek idejönni. Az a pár halas medence? Vagy a Balcoes kilátópont?

Miért nem lehet itt parkolni, ha ekkora tömeget várnak nap mint nap?
És ez nem mai probléma.

 
 
Riberio Frio után az út T alakban elágazik. Az emberek szinte száz százaléka jobbra fordul. Kivéve én és még egy balfasz.

Igen bizony óriási szerencsémre bekanyarodott előttem egy fekete VIP taxi, így szépen felvezetett. Az út olyan keskennyé vált, hogy vártam ahogy a Mercedes Vito előttem beszorul. Egyszer csak hirtelen félreállt a kocsi és a sofőr kipattant és ezerrel körülrohanta az autót is már ott is állt előttem. Gondoltam verés lesz, de nem biztos. Ha sikerül fellöknöm, akkor csak ráfekszem és megvárom amíg ki nem fogy belőle a levegő. De végül a testbeszéde nem ezt sugallta, mindössze azért rohant, hogy le ne tépjem a drágaszágáról az ajtót, ugyanis az utasa már nyitotta is elém.


A táj itt csodás.

Három nő jött össze egy trécspartira, ami azonnal kinőtte magát szomszédolássá, ugyanis Okoska és ők hárman nem fértek el egyszerre ebben az utcában. Rosszul mondom. Okoska mellett egyikük sem fért volna el. Gondolom ez tapasztalati ismeret, legalábbis annak a néninek amelyik nehezen járt bottal is a begipszelt lábával. Az is lehet hogy egy ilyen csecse alufelni hajtotta a lábikóját vizesárok formájúra valamikor nem is olyan régen.








 
A szűk utcácskából kikerülve egy olyan helyre értem, ahol szerintem minden Madeirát megjárt ember volt már. Ezen a helyen egy völgyre lehet rálátni, ahol álomházacskák vannak. Van köztük olyan, ami megvehető lenne anyám házának árából. Azt azért megsúgom, hogy az én anyám egy lakásban él. A házában még van legalább harminc lakás, és ezért azzal a harminccal együtt kéne eladni. Aztán lentebb van olyan kecó is, aminek az áráért itthon már az egész lakótelepet el kéne adni. A tagnapi Ponta do Fargos meg annyit ér mint a Havanna cakli-pakli kék buszokkal együtt…

 
Nos én is nézelődtem egy darabig, ment az agyi maszti is ezerrel. Ha én itt laknék…

 
Na.
Ha már nem lakok itt, attól még csinálhatok úgy mint akit érdeklik a lenti bodegák. Ezért unott képpel leereszkedtem a mély völgy aljára, ahol az az icipici falu volt.

Az icipici faluban nagy pénzes emberek laktak, olyan házakban hogy az leesett az irigység küszöböm. Mire a völgy végére értem olyan sárga voltam mint egy májbeteg kínai gyerek, baszhattam az unott képemet. Úgy néztem ki mint egy unott, kövér májbeteg kínai gyerek.

 
Hogy a saját helyzetemet még mélyebbre alázzam benéztem a zsákutca végét is. Megint elmértem a dolgokat, mert valakinek beálltam a telkére.

Az út szélén két ember dolgozott, így szemtanú is volt.  Felfelé bandzsítva szerintem egy méretes sárga faszt is láthattam volna, ahogy kiáll a homlokomból.

Befelé menet én először azt hittem, hogy azért nem áll félre az egyik az utamból, mert van benne magyar vér és ugye jó magyar ott tesz keresztbe másnak, ahol tud. De nem. Csak jelezni akarta az end of vély-t, de én nem voltam fogékony, mert be voltam sárgulva.

 
Kitolatás után gyorsan úgy csináltam, mint aki csak megfordulni akart aztán nagy fényképezésbe kezdtem. Közben megpróbáltam meglesni hogy mit is építenek. Ne tudjátok meg, a 2 m széles úton épp egy buszmegálló várója épült.

 







 

Itt fenn láttam egy szuper mini teherautót, ami annyira megtetszett, hogy a legszívesebben betettem volna Okoska csomagtartójába, olyan cukker-mukker volt. Fogalmam sincs hogy ha az enyém lenne akkor mit szállítanék vele, hiszen egy ilyennek a platójára otthon még az áfa sem fér fel.

 

 
 
A fotózgatás után elköszöntem a két mukitól és visszaindultam a széles utak felé.

Noná hogy összefutottam valakivel, aki éppen jött lefelé. Baszhattam a dombnak fel szabályomat, a sárgataxis egyértelműen jelezte, hogy ő kizárólag előre fog haladni és kotorjak a susnyásba, mielőtt megtanítja nekem a portugál csapd le csacsit.

 
 
 

Odafenn a duplaszéles keskeny utcán másik két muki épített egy másik buszmegállót. Esős télre számíthatnak, ha ennyire építik ezeket.
 
Santana kevésbé kedvenc hely. Sőt, nagyon nem az. Tavaly normális éttermet nem találtunk itt és kénytelenek voltunk egy pizzázóba ebédelni.
Idén találtam egy kajáldát, ahol pörköltet szerettem volna enni. De a Google fényképtől a pincér csak a vállát vonogatta. Az intézmény neve Bragados Santana.
Ha meglátjátok a cégért, akkor adjatok egy nagy-nagy gázfröccsöt és meneküljetek.
A kiszolgálás lassú, de ez a kisebb hiba. A kaja egy gasztronómiai bűntény.
A neve is lehetne ez. Gastro Crime. Még hangzatos is és az összes nyelven érthető. Kivéve a magyart.
 

Az ebédemtől annyira megijedtem, hogy elfelejtettem lefényképezni. Nem tudom mi volt rajta az riasztóbb - a kinézete vagy az íze.
 
Az ízről annyit hogy mindent elfedett az az irdatlan mennyiségű só, amivel ma sikerült bevinnem a szervezetem számára 2021-ig szükséges nátrium tartalmat. Az első falat után a szám összeugrott puszit adó nagymama arcának formájára, olyanra amit akkor látsz, ha elfelejti bevenni a műfogsorát és úgy akar cuppantani a homlokodra.
 
A kinézet:
A tál alján helyezkedik el a felkockázott sült hús. Az a fajta, amit az utcán a kardos ember szokott a sült elefántlábról lehasogatni. Nem tudom mi a pontos neve, de azt hiszem gyros, de nem biztos, mert az már a végtermék.
A tálamon a húsmennyiség le volt öntve egy adag gombával és mártással, aminek barna színű leve be volt sűrítve valamivel. Valószínűleg sóval.
A kockahús és a sűrű mártás sikeres párosítás. Egyrészt mert így az esetlegesen harapásnyomokkal eleresztett húskocka is el tud rejtőzni a vizslató szemek elől a többi, csak egy konyhai kört megtett húskocka között.

Az összhatás egyébként a vörösboros kólás hányásra emlékeztetet, közvetlenül egy hambi fogyasztása után. Ezért az egészet vastagon letakarták mirelit sült krumplival. Díszítésként a tetejére kaptam két fekete olívabogyót ami úgy nézett ki mint két kikapart tehén pupilla. Ráadásul nem úgy lazán oda volt rakva a szélére, hanem nagy műgonddal szimmetrikusan volt elhelyezve.

Ótvar egy szar volt. És ez volt a finom véleményem róla.
Ha még idegeskedek rajta egy darabig, akkor reggel vissza is viszem.

 
Az étterem teraszáról gyönyörű a kilátás. A parkolóra és a lassan megszokottá váló kukákra.

 
 
 
Az északi parton jöttem körbe és minden mellékutcába behajtottam, aminek volt túlsó kijárata. Később már azt is tetszett, aminek nem volt csak egy kijárata. Útközben olyan kilátásokat és kiépített kilátókat találtam, amit nem sokan láttak.

Ez látszott a helyieken is, hogy ritkán látnak idegent. De ettől függetlenül kedvesen visszaintettek, ha köszöntem feléjük.

 
 







 
 
 
Az egyik ilyen mellékúton találtam egy portugál mini kápolnát, ami köré egy kocsma volt építve. Nagyon szerettem volna megállni, de elbaltáztam a dolgot, mert mire beérett az elhatározásom, addigra annyira túl gurultam, hogy az engem néző helyieknél rosszul vette volna ki magát, ha visszatolatok.

Két zsákfaluval arrébb találtam egy halott vállalkozást.
Látszott, hogy valaki nagy elánnal egy útszéli turista csalogatós komplexumot építene. Volt itt minden, csak vendég nem. Volt külső terasz, kis háromszög ház, belső presszó.

Lassítottam, hogy egy kólát vegyek.
A kislány aki a volt vagy 16, szinte menekült előlem, hogy ki ne kelljen szolgálni. A kis teraszról utána mentem a presszóba. Belépve látom, hogy a presszó nem üzemel, minden szétszerelés alatt áll, bútorok a sarokba tologatva. mekegtem neki, hogy close? Meg hogy cola.
Végül kaptam tőle.
Kérdezte hideget? Jesz.
Fagyhatáron volt. Épp hogy nem zörgött. Szerintem egy éve benn volt a hűtóben.








 
 
Legurultam még Boaventurában egy hosszú zsákutcába, mert látni akartam a végét. Itt egy video róla.

 


Megnéztem annyi de annyi helyet, hogy el se tudom mesélni.
Minden szép, minden jó, nagy a szegénység.
 

Sao Vicentében megijesztettem egy turistalány párost akik egy VW Up-pal az út közepén mentek hússzal. Óvatosban toliztam melléjük, mert nekem már az Up és az árok (Down) között nem sok hely volt. Gondoltam figyelmeztetem őket arra, hogy előzőm őket. A rövid dudaszó az ő letekert ablakuk mellett levő motorháztetőm alól, olyan hirtelen érte őket, hogy majdnem kiugrottak abból a kicsike autóból.
 
Felmentem Sao Vicente délnyugati részébe.
Mondjam? Húúúúúúúúúú, olyan a kilátás, hogy….
Ja ott kaptam le ezt a kocsibehajtót. Ház nélkül annyit ér mint otthon a községháza.

 
 
 
Lefelé menet az al-főútra kanyarodásnél ott áll a negyed órája elhagyott Up  két csajjal. Állnak a kereszteződés közepén és döntésképtelenek, hogy most balra vagy másik balra.
Nem tudtam lendületből elmenni mellettük, mert nem láttam, hogy jön e keresztben valaki, a stop tábla meg azért csak egy komoly dolog. Így osonósban értem melléjük és mivel nem jött senki egy elegáns lendülettel és rövidke dudaszóval jeleztem, hogy megint szia.
 
Anyám remélem jól van.

 
A mai napi beszámolóját egy „nem értem” dologgal fejezném be.
Amikor turistáskodunk és nézelődünk, akkor megyünk harminccal, hogy lássunk dolgokat. Ez így jól is van, nem lehet úgy nézelődni, ha az ember száguldozik.
Nade.
Tessék nekem megmagyarázni, hogy a kétszer egy sávos alagútban, miért kell három kilométeren keresztül harminccal menni, amikor 80 a sebesség határ?
Teccik nézegetni a koszt a falon? Vagy félni tecc, hogy eltéved? Esetleg szeretni teccik a tömény kipufogógázt?

 
Na mára ennyi. Elfáradtam.

Megittam nyolc liter folyadékot az ebéd miatt. Most ott tartok, hogy ránézek egy üres pohárra és bepisálok.
Utóiratos rejtvény:
HOLLYWOOD mintára készül a felirat. Amit látunk 4 betü lesz.
Vajon mi?
(Alul a nagyítás)


















 
 
 
 
 
 
2017.10.04

 
Ma megint egyedül, mert Gabi négyig haldoklott. Aztán félbemaradt a dolog, mert sikerült elaludnia. Így reggel a mondásbeli mosott szar, hozzá képest vasalt ing volt.
 
Ismerőse szerint ez egy portugál vírus, mert a napokban Porto-ban járt és ő is ezt kapta el. Ha kiderülne, hogy tényleg az, akkor remélem, hogy az Országos Epidemiológiai Központ megtiltja a Magyarországra történő belépésünket és kötelezi az egészségbiztosítót a további sütkérezésünk finanszírozására. A gondolat valóra váltása érdekében jelezném az illetékeseknek, hogy nagyon rosszul érzem magam!

 

Érdekes dolognak tartom, hogy az ember bérel egy autót, aminek a napidíja 110 € és az ablakmosó tartály sima vízzel van feltöltve. Ennek az az eredménye, hogy az összes ablakmosási kísérlet valamilyen szánalmas maszatolásba fullad. Mint említettem már, ennek az autónak valami katasztrofális szögben van beállítva a szélvédője mert a szembe sütő nap és a vissza tükröződés miatt átláthatatlanná válik. Ha erre teszünk még egy kis mocskot, akkor jobban tesszük ha megtanulunk „Ace Ventúrásban vezetni”.

 

 

Félreértések és a sarokba köpések elkerülése végett azt jelezném, hogy én ezért az autóért „csak” napi 43 eurót fizetek, amiből maga a biztosítás 26 euró. Kaptam napi 90 euró kedvezményt, tisztán azért, mert egy évvel ezelőtt, amikor foglaltam a kocsit, akkor még hibásan működött a Sixt szoftvere. Ezt kihasználtam, és nem jártam úgy, mint a BKK-s jegyet ötvenforintosító „hekkerlegény”.
 
A Machico fölötti útról csodálatos kilátás nyílik a völgyre. Egy olyan ikerház mellett álltam meg, ami valami baromi jól néz ki, baromi jó kilátással és gondolom baromi jó árral. Odaparkoltam elé Okoskával és gyalogszer átvonultam az utca túloldalára. Onnan masztiztam arra a gondolatra, hogy ott lakom és ott áll az autóm. A mellettem eldübörgő szemetes autó és a hozzá tartozó ájer kizökkentett az álmodozásból, mert megcsapott az otthoni légkör.

 
De tulajdonképpen nem is ezt akartam mondani, hanem azt hogy ezen a helyen ahol állítólag nulla a bűnözés, majdnem minden ház be van riasztózva. Több helyen az alsó szint ablakai te is vannak rácsozva. Aztán lehet, hogy csak a biztosító miatt van.

Bár ezt annyiból kétlem, hogy emiatt biztos nem több száz eurós kamerákat akasztgatnának a házakra számolatlanul, hanem jó lenne oda valami ócskább is. Azon is meg lehet számolni a kóbor kutyákat, nem kell száz méterre éjjellátós, bolhaszámlálót is tartalmazó PTZ kamerasereg.

 
 
 
 
Az irányom itt fenn egy kávézó lett volna.

Azt tudni kell, hogy itt akinek van egy hat személyes kávéfőzője és harminc pohara, meg egy Coral logós sörnyitója, az nyit egy kávézót, hogy a reggeli kávéja ne csersavasodjon rá. Ennek az a haszna is megvan, hogy aki aznap nem kapott munkát, az legalább egy helyen van és nem szerte szana.

Az én célkávézóm sajna zárva volt ismeretlen okokból, így szemléztem a maradékot. Machicoban fenn a lakóházak között nem sok turista autózik. Pláne nem ilyen diszkó autóval. A helyi gazdagokat meg mindenki megismeri, így itt én voltam a kakukktojat.

Lépésben mentem el az olyan teraszok mellett, ahol két méterre ült tőlem az a pár speciális korai vendég, aki presszózik tíz előtt. A két métert értsd úgy, hogy még köztünk volt az anyós ülés is.

Itt láttam meg az egyik ember szemében valami mérhetetlen utálatot az irányomban. A dolog érdekessége, ha egyáltalán lehet az ilyet annak nevezni, hogy az illetőnek legalább harmincöt centis haja volt, úgy mint nekem. Csak neki koszos szürkében, szabadon lógva. Tehát nem éppen az az authentikus portugál pofa volt.

A hideg kirázott. Mintha magam láttam volna ott tíz év múlva.
Nagy gáz, jobbra el.

Machico pano









 
 
Kávé helyett megpróbáltam megkeresni Macsikó Max-ot, azaz azt az embert, aki a legmagasabb helyre építette a kecóját. Haladtam felfelé, az ISS már vízszintesen látszott mellettem az égen, de még mindig voltak fentebb házak.
 
Szerintem itt Madeirán a dolog úgy néz ki, hogy ha valaki akar építkezni, akkor addig megy felfelé egy tetszetős hegyoldalban, amíg vannak villanyoszlopok és csatornafedelek. Ahol ezek elfogynak onnan szabad préda a dolog, hacsak nem valami védett területről van szó. Megnézi mukikám, hogy van-e elég panoráma, aztán lemegy a községházára és visz magával egy százeuróst.

Abból simán megvesz másfél hektáros sziklafalat. A lényeg úgyis az, hogy a függőleges vetülete legyen legalább negyven négyzetméter, mert akkor tud egy ekkora alapterületű épületet idetapasztani. Aztán jönnek a költségek, amire el fog költeni milliókat euróban. Meghosszabbítják neki az utat, a közműveket. Felhozzák aranyáron az építőanyagot és épülhet a palota.

 


 

Machico után elmentem még Porto da Cruz fölé, mert voltak ott olyan mellékutcák, amik hiányoztak a Google idővonalamról.
Láttam itt öregasszonyt a fején egy nagy köteg fával hazafelé tartani. Csak néztem elképedve azt az erőfeszítést, amit az önfenntartása megkövetel tőle. Tíz lépés, megállás, majd újabb tíz lépés és ismét megállás. Lerakni nem akarja a köteget, mert elég nehéz lehetett neki egyszer is a feje fölé emelni. Neki nincs otthon egy termosztátja, amit megtekerhet, ha fázik éjjel itt fenn a hegyen.
 
Irigylem? Nem tudom. Olyan szép helyen lakik.
De én ezért cserébe elképzelni sem tudom, hogy valaha is ki kelljen mennem fáért az erdőbe, hogy ne fázzak vagy tudjak főzni egy levest.

Ott áll az ember a tíz milás autó mellett és nézi őt. Közben szégyelli a saját jólétét, amit nem tud megbecsülni.

 
Lenn a domboldalból fém és kő találkozásának hangja hallatszik. Keresem a forrást.
Lenn a domboldalban egy másik öreg kapálja a földet. Csattanás, lehajol és a követ kidobja a földje szélére. Újabb csapások, csattanás, lehajolás, kődobás.

 

Ezek az emberek valószínűleg rendelkeznek azzal a képességgel, amit túlélési képességnek vagy nem is tudom mi másnak nevezzek. Az én világomat a pénz tartja össze, ami mindenünk alapja. Ha a pénz, mint érték megszűnik, akkor nekünk heteken belül végünk. Ők meg ott folytatják, ahol tegnap befejezték.
 
Gondoltam borús kedvem oka a kávéhiány és a korgó gyomor, így elindultam vissza Gabiért, hogy elvigyem valahová ebédelni mielőtt lefogy.

Találtam olyan dombi szentes mini kápolnát, ahonnan még a szent is lelépett.



 

Utam azon a helyen vezetett keresztül, ahol azok az emberek tanyáznak, akiknek a születésükkor azonnal egy ezüstkanalat dugtak a szájukba, ezzel is építve a tudatukat, hogy a világnak melyik része az övék. Ezek az emberek ezüst botokkal fehér labdákat pöcögtetnek olyan zöld füvön, amit a lábad maximum akkor fog érinteni, amikor oda küldenek nyírni. A golfklubok területei a kíváncsi szemek elől ügyesen el vannak rejtve.
 
A hosszú egyenes úton lépésben gurulva azon gondolkoztam, hogy nekem miért nem dugtak a számba ezüst kanalat? A gondolataimat a gyomrom heves görcse szakította félbe. Ugyanis eszembe jutott, hogy nekem kis ezüst papír jutott. De abban bizony csak lázcsillapító kúp volt, és azt biza nem a számba dugták. Ezzel is jelezték, hogy hol a helyem a nekem elrendelt világban. Az ezüst kanalasok elseftelték okosban a kanalaikat, a tradícióik oda segítették őket ahová születtek. Nekem maradt a farpofák összeszorítása, nehogy valami csibészség miatt dutyiba kerüljek és ott kezdődött volna minden előröl.
 
A golf paradicsomból hazafelé megint a helyi gettón mentem át, ahol a tavalyi csoki utcánk volt Olivér fiúval. Az egyik kereszteződésben egy öregember jött sárga botjára támaszkodva. Valamit húzott egy hosszú kötélen. Annyira elképesztő volt a jelenet, hogy megálltam tőle vagy harminc méterre és jeleztem, hogy menjen. Illetve bicegjen vagy sántikáljon.

Az öreg mögött a kötél végén megjelent egy vastag faág. Aztán vastagodott. Azt hittem sosem ér véget. Nem rohantam oda a digitális centimmel lemérni, de volt vagy hat méter vagy több az a komplett fa, amit ezzel a kötéllel vonszolt lefelé a hegyoldalon.

Egészen elképesztő.

Kereszteztem az utcát amin az öreg haladt, de végül vissza kellett fordulnom, mert az általam tervezett lefelé utca csörlő hiányában számomra járhatatlannak bizonyult.

 

Bekapcsoltam a videót a tavalyi csokizás lejtmeneti felvételének érdekében. Ezen egy pillanatra látható a sánta ember és a fája.

Ehune.

 

 

Gabit felszedtem otthon és elindultunk Ponta do Sol-ba ebédelni.

Útközben azokról az emberekről beszélgettünk, akik megkívánják védeni a világunkat a felesleges karbondioxid tonnáktól, ezért nem mosnak mosógéppel, nem esznek olyan gyümölcsöket, amik az otthonuktól több mint húsz kilométerre nőnek, és egyéb agyament dolgokkal sanyargatják magukat. Ezek az emberek egész életükben egy hibás ideológia nyomán annyi üvegházgáztól óvták meg a világot a pusztulástól, amennyit mi ma ezzel az egy ebéddel beleröffentettünk.

A beleröffenésnél még nem is említettem a szarvasmarhákat, akik az emésztési rendszerük működtetése folyamán számottevő metánnal szennyezik ezt a világot büfi és puki formájában.

 
Hogy én is részt tudjak venni a föld megmentésében, jelentem, hogy az elmúlt hónapban Gabival együttes erőfeszítéssel, óriási áldozatok árán megettünk nulla egész negyvenhétszázad szarvasmarhát. Nos az se fingik többet.

 
Az etetőnk Ponta do Sol-ban a Restaurante Sol Poente volt.
A hely egy nagy csalódás. Lehet, hogy rosszkor voltunk, tehát a véleményem nem korrekt.
A vendéglő éjjel kettőig van nyitva, így lehet hogy a délután kettő nem a csúcsidőszakuk.

 
A gond az volt, hogy olyan szél fújt a teraszon, hogy nem mertük kinyitni a szánkat, mert nem bíztunk a Corega erejében. Az étteremben szintén szelességi okból nem voltak nyitva az ablakok. A klíma nem működött, fenn volt úgy harmincöt fok, meg két hülye, aki ebédelni akart. Mivel nem hittem el hogy két napon egymás után képes vagyok beszopni az ebédet, ezért ugyanazt rendeltem, mint tegnap Santanában.

Ez legalább nem volt elsózva. Jóízű volt, de a sült krumplis pörkölt legalább annyira obszcén mint a majonézes csoki torta. Ha idejönne egy magyar szakácsnő akkor a nokedlivel király lehetne. Megnyithatná a Niki Nokedlizőjét.


Betömtük ezt a gasztro-perverziót és levágtattunk az emeletről. Szegény pincér nem is értette, hogy mi a történet, de mutattam neki az átizzadt farmer nadrágomat és mondtam neki, hogy az nem inkontinencia. Kisült egy kiló zsírom.


A kávét a szeles teraszon ittuk meg.

Fél órát röhögtem, ahogy Gabi rágyújtani készült. Csiholta a tüzet, mint egy neandervölgyi. Ha lett láng addigra a cigit fújta el derékszögben a szél. Hallgattam a szél zaján átütő „ksz ksz ksz bammeg ksz ksz ksz”-t. De ügyes, mert végül füstbe borult.

Kapott hozzá a pincértől hamutartót, amin már én is sírva röhögtem. Ahhoz hogy ebben a szélben a csikk benne maradjon kellett volna egy tíz kilós kő is…

 






 
 
 

 
Ma szépen kifogyott alólam az utolsó előtti teljes madeirai napom.
Kezdek depressziós lenni, ami nem rossz. Fel kell készülnöm az otthoni életre.
Hogy néznék ki vigyorogva, lebarnulva tízmilló búskomor zombi között?

Pááá magyarok!

 





2017.10.05
 
Utolsó teljes napom Madeirán. Idén.

Rosszul aludtam, éjjel háromkor kiültem a nappaliba és becsekkoltam a hazafelé tartó két TAP gépre. Aztán nekiálltam rajzszögeket szurkálni a térképbe, hogy melyik helyeket látogatom meg majd délelőtt. Konkrét cél egy sem volt már, így kerestem fehér foltokat.

Nagy nehezen visszaálmosodtam így sikerült visszaaludnom és húztam a lóbőrt reggel hétig, ami azért ritka dolog nálam.

 
Kilenc előtt neki is indultam.

Első érintett pontom Sao Goncalo-ban az a telep, ahol az összes autós cégnek van a depója. Ott a Honda, a Volvo, A Fiat és az Alpha, a BMW és a többi gyártó  óriás csarnoka. Itt vannak a nagy központi szervízek is ahogy néztem. Ami nem volt, az az ember. Csütörtök kilenckor sehol senki egy akkora területen, mint a Hungexpo. Lehet, hogy tízkor kezdődik a munkaidő? Vagy a ma nemzeti ünnep van? A Google-n a Tanárok Napjának írják a mai napot.


A telepről a tengerpart irányába vettem az irányt. Az alacsonyan sütő nap és a kocsi vacak szélvédője miatt semmit sem láttam az egyik utcába kanyarodáskor. Tyúklépésben gurulva majdnem sikerült beleesnem egy húsz centi mély vizesárokba. Nem lett volna felhőtlen a kedven, ha utolsó előtti napon megzúzom az autót. Mondjuk az utolsón se szeretném.





 
Az óceánparton megszemléztem a szállodákat. Találtam egy nagyon helyes lakótelepet, ahol szemmel láthatóan állandó lakók laktak. A reggeli nyugalomban minden olyan szépnek látszott.

A külváros után átautóztam Funchal észak-nyugati részébe is, ahol voltak fehér foltjaim.

 
Bementem egy kávézóba, hogy megízleljem a helyiek reggeleit.

Itt láttam olyan akváriumot amiben a vizet szerintem utoljára Különbusz Kristóf cserélte le. A szerencsétlen halak ezerrel rohantak az üvegnek, amikor lefotóztam őket. A halnak nincs barom nagy esze, de azért szopatni sem kellene.

A cigi automatán stílusosan barna színű volt a víz. Abban nem is figyeltem van e hal, vagy csak szimplán abba dobálják a csikkeket.



 


Egészen Espigoo-ig autóztam csupa-csupa olyan mellékutcán, ahová csak az olyan aberráltak teszik be a kerekeiket, mint én. Voltam óriás banán ültetvények között, voltam olyan mellékutcákban, ahová csak a helyi lakók hajtanak be. Voltam olyan sziklafalakon, ahol épültek az újabbnál újabb paloták.

Mindenütt sok az eladó felirat, mindenhol sok a romos elhagyott ház, és rengeteg a bezárt nyaraló, amik láthatóan gondozottak de lakatlanok.

 
Egyik ívben van annyi hely hogy félreálljak és az óriási 270 fokos panorámát fotózzam.

Itt egy bezárt tűzoltó szertár van. A lépcsőjén egy ember ül és néz engem. Amíg nem voltam ott addig nem tudom mit nézett, és ha elmegyek akkor sem tudom mit fog nézni. Amit biztos nem néz, az a táj. Onnan ahol ül nem látni.

Bánom, hogy nem tudok nyelveket. Bánom, hogy nem tudom megkérdezni tőle, hogy mit csinál? Tudni szeretném, hogy miért révedezik a semmibe, amikor itt ül a mennyországban? Vagy ezt a helyet csak én látom annak?

 
Amikor itt vagyok kukkolóként figyelem a helyieket és megpróbálom a mindennapi életüket összehasonlítani az én otthoni életemmel. Kétségbeesetten keresem az olyan jeleket, amivel meg tudnám győzni magam, hogy nekik bizony rosszabb mint nekem. Ha találnék rossz pontokat, akkor elűzhetném a vágyamat, hogy valamikor itt éljek.

Sosem fogok itt élni, de a gondolat ugyanaz, mint a Sandra Bullock. Sosem lesz az enyém, de azért lehet a gondolattal játszani. Az ingyen van. Csak egy idő után már beteges.


Szeretném megérteni őket.

Az is biztos, hogy itt a semmibe révedő ember eléggé egyedi. Itt az egy négyzetkilométerre jutó depressziósok száma szinte nulla a magyar zombi sereggel összehasonlítva.


Meglepő, ahogy a kora délelőtti órákban összejönnek a szomszédok beszélgetni, és ezt teszik mindenhol, még a leglehetetlenebb helyeken is. Otthon a szomszéd a legutáltabb állatfaj, amit ki kell nyírni, feljelenteni, elátkozni, stb. Tuti jut még az eszetekbe, ha jó magyarok vagytok.


Ma nem vagyok jó passzban, mitől is lennék.
Lejár a mandátumom és holnap kiűzetnek a mennyországból.

 
 
Hazafelé lefotóztam Madeira legmeredekebb kocsi behajtóját. Nézzétek a képeket és pá nektek!

 

 
 

Utóirat:

Aki betegácsiba akar menni hétfőn, az ugorjon át egy pusziért szombaton. Van portugál vírusunk.

Öt euro per cupp áron.


Panorama


Videók vágatlanul:




 
Képek vegyesen:

Hit gyülekezete?

A "lakótelep"

Kilátáshoz épített palota...


...és a kilátás

Extrém sport : exkavator jumping


Eszméletlen kilátás...

...és a kecó hozzá


Félkész palota beépített dzsundzsa tárolóval eladó!

Espigoo madonnája

Ahová már a postás sem megy le


 

 




 
2017.10.06
 
Utolsó nap.
Nem is nap, hanem ez csak  utazás.

 
Kilenckor indultunk a szállásról. Kolompoltunk Ricardonak, de nem jött ki. Lehet, hogy éppen nyomatta a bútort az asszonnyal, hiszen még csak nyolcvan éves. Így az elköszönés egy SMS-re korlátozódott.
 
Okoska rendkívül retkes. Rajta van két hét szutyka.
A reggeli melóba rohanósok lehet, hogy már elmentek, de az is lehet, hogy a „Tanárok napja” tényleg nemzeti ünnep és sokan kivették a pénteket is. Elég kevés kocsi ment a gyorsforgalmin, így nyugiban hetveneztünk mi is, hogy még idén utoljára nézhessük a tájat.

 
Negyed tízre lassúban is odaértünk.

Sixtes fiatal lány jött átvenni az autót. Alaposan átnézte az egész kocsit, különösen az alufelniket. Nem talált problémát, illetve legyintett valamire, de nem tudom mire. Maximum hortenzia csíkokat húztunk a kocsira, sérülés nem érte.
Kábé ezerhatszáz kilométert mentünk ezzel az autóval. Tartósan ilyen jó kocsival még nem jártam, asszem igényelnem kell egyet az Úrtól. Majd beugrok a templomba űrlapért.
 
Az átvétel talán öt perc volt, de így is majdnem benne hagytam a kézitáskámat. Nem vagyok ma sem agyilag a topon.
 
A reptéren a szeku gyors volt, az idő meg lassan múlt. Nem is értem miért kell ilyen korán kijönni. A poggyászunkra nagy piros cetlit kötöztek. A rövid átszállási idő miatt kapott megkülönböztető bilétát.

 

A gépünk egy fiatal a320-as. Már ezt is átkonfigolták tizenkét üléssel többre.
Valakinek félős útja lehetett, mert eszelős szarszag volt a gépen. Mindketten reméltük, hogy a szag tényleg a klotyóból jön és nem a catering konténerből. Délebédre egy fagyit kaptunk. Nos az nem volt szagos.

A gépen egyébként a nyolc éves kora ellenére voltak érdekes dolgok. A felettem levő lámpatestben barna folyások láthatóak, a lámpatestet keretező műanyagon csúnya barna foltok vannak. Mindannyian tudjuk, hogy a műanyag nem rozsdásodik, a repülős kávé meg nem hagy foltot maga után így elképzelhető, hogy a dolog valami teljesen másból ered. Egy üléssorral előttem a burkolat vélhetően purhabbal lett javítva a „jóvanazúgy” jegyében. Lássátok fotóim.
 

 
 
 

 
 
Lisszabonba időben érkeztünk, de a gépünk külső placcra ment, szopócső nem jutott nekünk. Ez a 222-es nemkapu. Már álldogáltunk egy ideje és a sztyuvi is idegesen nézegetett kifelé, mert nem jött lépcsős  ember, Volt itt egy kis logisztikai baki. Aztán csak előkerült, és megjöttek a sárga buszok is.
 
A terminálnak átvittek a túlsó végére. Láttuk a buszból elsuhanni a hetes kaput, ahonnan majd a frankfurti gépünk fog indulni. Gabi csendben bammegolt.
 
Tulajdonképpen maradt harminc percünk az átszállásra, ami elég kevés, ha egy sántikáló emberrel kell vagy két kilométert menni. De az aggodalmunk felesleges volt, mert a kapunál még csak sorban állás volt. Gabi mehetett volna füstölő fülkébe nyugodtan. Tavaly óta ez utóbbit átépítették Lisszabonban. Már egész komoly méretű füstiszoba van.

 

A gépünk A321. Hosszú mint a vonatfütty.
Szállunk be és látom, hogy felújított ülések, meg usb töltő, meg fejtámasz, meg az ülésen helyeske kis dobozka tele bele rejtett finomságokkal.. De kedvem hátrafelé menet lohadt, mert először csak az ülések egyszerűsödtek, később már az usb töltő is eltűnt.
Mivel a wc-hez közel akarunk utazni és Frankfurt is ráérős átszállóhelyünk lesz, annyira hátra foglaltam helyet, amennyire lehetett. Ahogy sétáltunk hátra feltűnt, hogy az üléseken levő helyes kis csomagok nem tűnnek el, mint a többi nem ekomomi pluszság.
 
Hát biza előrecsomagoltan odatették nekünk a hamikát. Ha valaki annyira hülye, hogy nem veszi észre az ülésen az ebédjét, akkor max análisan veszi be.
 
Gabi azt mondja, hogy ez biztos csak bűnbánó csomag, mert késve indulunk. Kérdeztem, hogy bevette e a gyógyszerét, meg megnéztem nem meleg e a homloka. Lehet, hogy ez a csúnya portugál vírus nála már a félrebeszélős stádiumban van.
 
A dobozkában az autentikus egyismeretlenes ízetlen kifli volt sajt díszítéssel. A dobozban  találtam egy egydecis körtelevet, ami viszont finom volt. Ezen felül volt egy szupermini hagymás chips, amit a mennyiségénél fogva is olyan mini volt, hogy a csomagolása tuti kétszer annyiba került, mint maga a termék. Volt még egy zacskó feldarabolt alma.

Azt lehet mondani, hogy gyermeteg örömmel csomagoltunk kifelé tizenöt percig, és kettő alatt felfaltunk mindent. Mire a gép nekifutott a kifutón addigra már csak egy nagy adag szemetünk maradt.

 
 
 

Lisszabonban a repülőtéren újra szembekerültünk a multi-kultival, amiben nem volt részünk az elmúlt négy hétben. Végre láttunk fekete és sárga embereket, láttunk végre burkát. Láttunk arabot, nepálit és mindenféle nációt. Rájöttünk, hogy azért szeretjük a portugál szigeteket, mert ott annyi a fekete és a sárga, mint otthon Büdikén. Ha egy fekete odamegy Madeirára, akkor bedobják a tengerbe és megmutatják neki merre van Afrika.
 
Visszatérve TAP csodára. Megszólalt a bling-bling, ami általában azt jelenti, hogy valami történni fog. Gondoltuk, na jön végre a kávé. Kaját meg vizionálni se mertünk, de a kávé annyira kívánatos volt már számomra, hogy a macihuggyal is kiegyeztem volna. Azért csak volna, mert kávé az bizony nem volt a gépen. A hat sztyuvi kiosztott a szomjazóknak szumma nyolc liter Luso vizet. A Luso a fejlett nyugat Mizséje. Szerintem valami EU törvény, hogy itatni kötelező. A marhaszállításnál tuti, ott meg van adva a hét óránkénti itatás. Aki meg kétszáz rugós TAP jeggyel utazik, annak meg kell adni sűrűbben, mert valamivel be kell vennie a nyugtatóját, meg hát ugye az is marha, aki aranyáron vesz fapados szolgáltatást.
 
Előttünk Jürgen ül és Holle anyó. Jürgen elfáradt és előredőlve szundikál. Csendben csinálja. Olyan húsos fülei vannak amilyet legutóbb a kocsonyában láttam szilveszter előtt. Gabi is előredőlve próbálja a hátsóját tehermentesíteni, mert „ez a szar ülés kényelmetlen, elzsibbad a seggem”. Az meg se fordul a fejében, hogy a zsibbadásának az oka az, hogy a két könyöklő derék masságban összeszorítja mint egy gigantikus csipesz.

Gabinak nincsenek húsos fülei. Neki süket fülei vannak.
A süket fülek eldugulva még süketebbek, ezért amikor előredőlve felém fordult és hozzám szólt ezt tette akkora hangerővel és olyan közelről, mint ahogy azt az amerikai filmekben láthatjuk, amikor az őrmester és a bakák közötti párbeszédek zajlanak.

Jürgen felriadt. De olyan hirtelen, hogy mindenki a környezetében összerezzent. Holleanyó meg kiakadt és a szája elé tett függőleges mutatóujja mellett pssssszzzzt-et sistergett hátrafelé a két ülés közötti résen.

Éreztük, hogy most aztán jól le vagyunk baszva.

Kussoltunk a továbbiakban, úgyhogy Jürgen ismét elaludt, majd Holleanyó is felvette Jürgen légzésritmusát. A banya a kajás dobozkáikat eltette szűkebb napokra a könyöklője mellé, de mivel álmában fészkelődött, addig rece meg fice, amíg a dobozkája leesett. Pont az én lábamra. Nem sokát totojáztam, úgy ahogy volt rüszttel levettem szépen, és Cristiano Ronaldótól ellesett technikával legalább három sorral előrébb tudtam passzolni. Hogy dögöljön éhen! Az én süket nőmnek ne sisteregjen egy német! Leszálláskor keresgette is a szarjait.

 
Frankfurtban időben leszálltunk és szépen az A34 szopóra álltunk. Mivel mi voltunk a gépen a leghátsók, így volt időnk megnézni, ahogy a langsam németek az előttünk levő 31 sorban bolhászkodnak. Azt nem tudom, hogy ez a nép, hogy nem halt ki az evolúció során. Ezek után a kardfogú tigrisnek még szaladni se kellett volna.
 
Mire kiértünk addigra tudtam, hogy a budapesti gép az A64-ről fog indulni. A 34 és a 64 között akkor is tetemes lett volna a távolság, ha a terminál ugyanazon a szárnyán van. De hát nem. Úgyhogy először leballag az ember durván a tízesig, majd ugyanannyit vissza a másik ágon. Keresztbe átmenetet meg nem találtam, mint Münchenben.
 
Gabira minden kórság rátört, először pisike, aztán füstike, majd a rinyák, hogy olyan éhes, hogy minnyá meghal. Az elsőket önállóan megoldotta, de a kaja kérdés Frankfurtban a reptéren este nyolckor elég fogas kérdés. Ez az egész kóceráj, legalábbis a közepe olyan mint a német  sörfesztiválok. Akkora a tömeg, hogy azt se tudod ki dugott meg sorban állás közben. Van felszolgálós etetés is, de az olyan meredek kérdés volt nekünk, amit nem mertünk megugrani.
 
Mire beszereztem három darab óriás meleg szendvicset és két italt, addigra már Gabi is ideges volt, mert nagyon elment az időnk. A 64-es kapuig, meg még tíz perc a séta papírforma szerint is. Belünket kilihegve odaértünk, de Gabi már loholt is kipisálni, azt amit két perce öntött be felül ezerháromszázért.
Én meg vártam az egyik padnál.
Vidáman vigyorogva érkezett, és bejelentette, hogy „bammeg…” és itt megszakadt a mondóka, mert levette, hogy mindenki őt nézi. Hiába, ez egy Budapestre tartó gép kapuja.
 
Időben becsekkoltunk a kapun, kezünkben cipelve két illatozó vegyes hamburgert. Ezzel az egész beszálló kapu olyan lacikonyha feelinget kapott. Gyalogoltunk a folyosón és elmentünk egy A380 mellett. Na az már repülő. Erre már belőlem is kicsúszott a kultúra biztosítéka. Baaaaammmmmeg, mekkorra.
 
A folyosó végén nem szopócső volt, hanem egy nagy szopás, egy nagy csuklós busz képében.

Felszálltunk és rögtön beterítettük tömény illatokkal. Átrendeztük a nylon tasakos motyóinkat, hogy a maradék szendvicset valahogy hermetikusan elzárjuk a környezetünktől és ne árasszunk ennyire intenzív mcdonalds szagot. Gabi kiszabadította az egyik zacsiból az e-cigijét, de a tasak használhatatlan lett, mert a gépezetből kifolyt a cseresznye illatú üzemanyaga. Ettől kezdve ezzel is súlyosbítottuk az állapotokat. Olyan bűz terjengett körülöttünk, hogy azon már egy egyszerű beszarással se lehetett volna tovább rontani. Ez volt az az állapot, amikor senki se néz rád, de érzed, hogy te vagy a gondolataik tárgya.
 
Végre elindult a buszunk a repülőgép felé. Olyan sokáig mentünk, hogy azt hittem kimegyünk az Unióból. De ez jár az olyanoknak, akiknek az országa szembe megy a nagy közös elvárással. Köszönhetően a magyar hozzáállásnak a felénk induló gépek a Frankfurti reptér legtávolabbi pontjáról indulnak, valahonnan a sarkkörön túlról.

 
A gépre felkerültünk és meg egy fél napnyi szöszmékelés után megtalálták a kilincset és bezárták az ajtókat. A gépünk a kifutópálya felé huszonöt percig zötyögött visszafelé pontosan ugyanazon az útvonalon ahonnan az előbb jöttünk busszal. Idegörlő.
 
Fenn a terminálban ezer meg egy üres kapu volt, ahonnan nem indítottak gépet. Nem azt mondom, hogy a mi gépünknek kellett volna oda állni, hanem már az is elég lett volna, ha ott tesznek fel a buszra és nem sétáltatnak el egészen a terminál legtávolabbi pontjához, ami persze a géptől még távolabb van. De ez jár a beszólós magyarnak.
 
Frankfurtot a következőkben el fogom kerülni. Frankfurt egy fos hely, hiába a legnagyobb európai terminál, ha egyúttal a legfosabb is. Nem hiszem hogy lesz módom a közeljövőben olyan helyre menni, ahová csak innen indulnak csatlakozások.

 
 
Repülve láttam fentről Bécset és Bratislavát.
Az utcák mint megannyi gyöngysor. Az óriási depók úgy ki vannak világítva, hogy szinte nappali fényben úsznak. Mindenfelé ragyog minden.
Belépünk kis hazánkba a ledes világítás földjére. A településeken néhány helyen van még szép sárga lámpasor, de többnyire a halottsápadt kékes fények mindenütt. Sötétség. Amíg mások szélerőműveket telepítenek mindenhová, addig mi nem. Mi csak játsszuk a saját kisstílű stiklijeinket, és bizonygatjuk, hogy mekkora ászok vagyunk.

 
A reptérről hamar tudtunk távozni.

Fityó két hétig várt minket a parkolóban, akkor hozták ki a Londonba tartó családtagjaink. Most pöccre indult. Hazajöttünk és vidáman köszöntöttük az összes egeret, aki beköltözött hozzánk ebben az egy hónapban.

 
A jövő hét folyamán megírom az utószót.
Hosszú volt ez a hónap.



...... folytatás, jobban mondva az utószó...