Back to Top

Madeira

 
2017.09.22
 
Éjjel nem sokat aludtam, izgatott voltam a mai repülés miatt. Nem is a repülés, hanem inkább az előtte várható cécó zavart, a kocsileadás, a becsekkolás meg a többi.
 
Negyed hétkor, sötétben indultunk a reptérre. Negyed óra alatt kinn voltunk, forgalom szinte semmi. A pálya mellett a benzinkutak még nem mind nyitottak ki.
A parkolóban épphogy megálltunk, megjelent a gorentacaros ember, segített kipakolni, megkérdezte teletankoltunk-e és elviharzott. Az autót meg se nézte.
 
A tervezett érkezéshez képest túl korán voltunk. Unalmamban elmentem lefényképezni a taxira váró pap szobrát.
 


 



 
 
A csomag leadás két perc volt, a szeku meg végeláthatatlanul hosszú. Csak két kapun engedték a népet, és amikor már az előtérbe lógott a sor vége, akkor nyitottak két újabbat. Mind a szekun, mind az alulméretezett belső részben elég nagynak tűnt a fejetlenség. A tömeg túl nagy volt ehhez a helyhez. Még a kapukon egyetlen ember sem ment a repülőgépekhez, amikor a szekun elfogytak az emberek, nem volt többé sor. Ha ezt tudjuk, akkor ráértünk volna később jönni…
 
A fejetlenség ellenére a gépünk időben indult. Kis nyüzüge propelleres. Nincs is tele.
 
 
 
 
 

 
Felvételeket nem nagyon tudtam csinálni belőle, mert valaki vasvillával moshatta le ennek a gépnek az ablakait, csupa karcolás az egész. Nincs hét éves a gépezet és tök leharcolt. Itt is volt szendvics, rágcsa, meg kávé és agyrágó zaj. Madeira fölé a Szent Lőrinc fok keresztezésével érkeztünk, onnan ráálltunk a szokásos berepülési „útvonalra”. Úgy éreztem, hogy nagyon magasan vagyunk és nagyon közel vagyunk a reptérhez. Szerintem sokkal meredekebben érkeztünk, mint a nagy gépek. De lehet hogy ez csak félremagyarázás.
 
 Madeira esővel fogadott, szerintem tudja, hogy megcsaltuk :)
 
A gépen a poggyásztérben utazott egy kutya is. Sajnáltam szegényt, biztos nem egy élmény a sötét raktérben lenni két órán át.
 
Letámadtam a Sixt-es pultot. Idén nem tévesztettem el, mert átköltöztek a többi autókölcsönző mellől a másik oldalra. Így, akik kijönnek a csomagokkal azok jobbra találják a Sixt-et és a többit balra. Elvartyogtam a lánykának -  aki mellékesen rendkívül aranyos és csinos volt - hogy én vagyok a Jani és jöttem az ócsó folsziért, és nem erősségem az angol, a portugál és a többi nyelv sem. Kérdezte honnan jöttem, mondtam neki, hogy onnan a csomagkiadótól. Ezért kaptam tőle egy széles mosolyt és mondta, semmi izgalom, mert ő egy kitűnő kommunikációs specialista, és mindjárt megoldjuk az autómat nyelvtudás nélkül is.
Rögtön közölte, hogy rendkívül sajnálja, de folszi egy dekase. Tud adni helyette egy diesel Cliót. Mondtam neki, hogy az nagyon nem tetszik nekem. Valahogy így: nonononooooo, Clio Noooooo. Válaszul kaptam egy mosolyt, tollat papírt kapott elő, és írta van  Qashqai vagy BMW. Gyorsan skiccelt nekem egy árlistát és azt mondta napi egy 10-es plusz (persze nettóban) és válasszam amelyiket szeretném.. Mivel én a folszit napi kilenc !!!! euróért béreltem volna kíváncsi voltam mi jön ki. A folszi lett volna total biztosítással 440 euro. A Qashqai lett 610. Szóval jó nyomott áron megkaptam. A kislány el akart adni nekem még gumi és üveg biztit 80 euróért, de köszöntem nem.
 
Amikor lepapíroztunk mindent és elmondta hol találom az autót, akkor kirángattam a táskámból az ajándékba hozott bonbonokból egyet, és elmondtam, hogy ez egy „hángerien manufaktured csokolate”. Én viszont már több mint két hete eljöttem „máj hómból” és bizony ez a csoki azóta ott lakik a „bagedzsemben”, így nem tudom, hogy mennyire megviselt. Az ajándékozási ceremóniára felfigyelt a kis hölgy kolléganője is és pillanatok alatt olyan jókedvük kerekedett, hogy az csak na.
 
Pát intettem és lementem a kocsiért. Ott egy fiatalember hozta be a kocsit fedél alá, hogy ne áztassuk ronggyá a kárpitot a most már rendesen hulló esőben. Miután közöltem vele a szokásost, a srác arcára kiült a rémület. Az enyém már az volt, egészen attól a pillanattól, amikor megláttam ezt a bumfordi terepjáró szerű autót.
Ez a gép némileg bonyibb mint a Megane. Ez kétszer annyi gombbal és van felszerelve és még kulcs se kell hozzá. Megkérdeztem egy két dolgot, aztán igyekeztem felnőni a dologhoz. A fiatalember őszinte igyekezettel próbálta lemodellezni, hogy a sorompó nyitáshoz adott kártyát ne próbáljam benyomkodni a sorompófejbe, mert csak oda kell érinteni. Mondtam oké. Szerinte még nem értettem és elkezdte újra előadni ezt az érintéses bemutatót, mire benyögtem neki, oké paypass. Teljesen kivirágzott ettől.
Felmásztam az ülésbe és cserébe lemodelleztem neki, hogy takarja el a szemeit, mert megkísérlek elhajtani. Itt eljátszottam neki helyben állva a darabos benzines indulást, amin én jót mulattam, neki meg muszáj volt.
Benga batárral sikerült a „paypass” sorompótól olyan messze megállnom, hogy kellett volna egy uborkaszedő csipesz, hogy oda tudjam érinteni ahová kell. Mivel ilyen nem volt kéznél, maradt az a verzió amit már mindenki látott, kígyóember az autó ablakában.
 
Az autó nagyon jó. Ha esik bekapcsolja az ablaktörlőt, ha tolatok valahová akkor mind a négy irányban kamera képet ad. A képre felrajzolja, hogy a kormányállásnak megfelelően merre fog haladni. Ha megállok aut behúzza a féket, ha bezárom a kocsit akkor behajtja a tükröket. Komplett navigáció van benne, meg még a rák tudja mi.
Kaptam egy játékot két hétre. Holnap kiküldöm a pékhez zsemléért, meglátjuk tudja e.
A család járgányügyi szakértője azt mondja, hogy ez magától beparkol. Nekem tajparasztnak nem kell tekergetnem a kormányt, majd ő japános technikával lerendezi a kérdést. Szerintetek ha elkúrja, akkor betétlapot is tud adni vagy az én kontómra játszik?
 
 
 
Madeirára visszajönni harmadszor érdekes dolog. van egy hangyányi hazajöttem feelingje, de ezt mindannyian tudjuk, hogy nem így van. Mindenesetre megborzongtató érzés.
 
A Hortenzia parkolója rohadt meredek úton közelíthető meg, ráadásul roppant kicsi is. Azt hogy van lenn már kocsi akkor tudod meg, ha már benn vagy a kovászban. Odalenn beálltam egy kesebb autó mellé, asszem Corsa volt. A szomszédnak meg feladtam a leckét, hogy ha el akar menni, akkor küzdjön meg a dologért. Nekem esélyem nem lett volna ott megfordulni, csak a feltolatás jöhetett volna szóba, ami azért nem álom egy alig félórája megismert géppel.
Rohadt nagy mázlim volt, mert mire megkávéztunk, addigra a szomszéd és a Corsa eltünt. Két lefulladással és némi bénázással felvittem az autót és elmentünk shoppingolni. Úgy döntöttünk, hogy amíg itt van a szomszéd bérlő, addig fennhagyom az autót, mégiscsak ő jött előbb. Ha elutazik végleg, akkor meg lejövök lenn parkolni és beállok úgy hogy a később jövőnek ne is legyen sok esélye lent beállni. Rosszindulat ON.
 
Estére elállt az eső, reggel kitalálok valami okosat, hogy merre menjek. A google maps-ban van egy nagy halom rajzszögem amit beterveztem.
 
 
Tavaly itt hagyott lakatainkat holnap megpróblom kinyitni :)
 
 
 
Folyt köv holnap





2017.09.23
 

Reggel napsütésre ébredtem és úgy határoztam, hogy délelőtt edzünk egyet az autóval. Az edzés fogalma nekem eléggé egyértelműen azt jelenti, hogy nem én fogok hegynek felfelé erőlködni. Felmásztam a felső parkolóba (majd megdöglöttem mire felértem) és bemásztam az úri hintóba. Vagy öt ypszilonnal ki tudtam kormányozni a kapun. A kocsi védelme minden mozdulatra ti-ti-ti-tititititi-áááááááááááá-val reagált. Az összes fikusztól összecsinálta magát, rettegett, hogy folt esik a lökhárítóján. Én zabszemmel a seggemben birkóztam a technikával, hiszen nekem nyolcvanban a jogsihoz még az UAZ és a ZIL volt a gépesített helyváltoztatás módja, a Zsiguli ezerkettes pedig a non plus ultrája. Ti, aki ezeket a sorokat olvassátok valószínűsíthetően halvány lila pukival sem rendelkeztek a fenti három járműről, de vigasztaljon a tudat, hogy harminc év múlva nosztalgiázhattok a mai autóitokról az unokáknak.
 
Naszóval kikerültem a főútra és meglepődve tapasztaltam, hogy nem lehet minden tökéletes. A Nissan szélvédője olyan mérhetetlenül tükröződik, hogy az út helyett a saját foghíjas ábrázatomat látom fullHáDében, az összes miteszeremmel. Ez egy olyan bosszantó hiba, hogy rossz fényviszonyoknál az út szélén gyalogló embert nem lehet észrevenni. Ha elsodrom akkor a ti-ti-ti-ti-áááááááááá bummal bővülhet.
 
A kéretlen gyalogosoktól úgy lehet megszabadulni, ha az ember olyan helyen autózik, ahol épeszű ember nem gyalogol. Ezért megkerestem a 2015-ös reptér melletti csoki utcát és végig hajtottam rajta. Egyedül voltam, végre nem kellett hallgatnom Gabi sikolyokkal tűzdelt imáját, a szüntelen magyar nyelvű Ó Máj Gád-ot (szabad fordításban: bammeg, ó bammeg).

Csoki utca eleje egy sima előjáték ahhoz képest, ami fentebb van. Vigasztalt a tudat, hogy még a legmeredekebb helyen is ott vannak a kerekes kukák, amit valószínűleg nem tolnak le a lakók a főútig, hanem feljön érte a kukás autó. Azzal nem számoltam, hogy találkozni is fogok vele. Ők okosban művelték a csokizást, mert fentről jöttek lefelé az öttonnással. Csak azért voltak ők az erősebbek, mert hárman voltak, én meg tanítható vagyok a tolatásra. Tehát tolattam. Okos autó meg kussolt, amikor elment mellettem három centire a teherautó, aminek elejéből dőlt az illatosítás mentes komposzt lé.

Az ilyen csoki utcákban a legrosszabb az amikor az út 180 fokban visszafordul és tíz méteren két és felet emelkedik. Ekkor azt se tudod mi vár rád.
Fogytam négy dekát. Nem rossz ez az edzés.

 


 
Visszamentem Gabiért, aki a tegnapi hercehurcától teljesen meg volt mattulva. Az állandó éjszakás műszakra berendezkedett szervezete képtelen átállni más időrendre. Én egy szót sem szólhatok az ebéd utáni alvásommal. A minap fel is ébresztettek az étteremben, szerintem horkolhattam.
 
Ma az elrendelt megnéznivaló az Apácák völgyének két vége. A Nissan navigációt használtuk.
Egy darabig.

Annak a szoftvernek a legrövidebb út azt jelentette, hogy árkon-bokron át. Olyan utcákba vitt be, hogy a folyamatos „bammeg”-olástól eldugult a fülem. Aranyossága a dolognak, hogy egy hirtelen felbukkanó szembejövő miatt satuféket kellett nyomnom. Balra néztem és tőlem két méterre kártyázott három portugál. Benn a kocsma asztaluknál. Kellett volna nekik egy „csízt” mondani és jó arcbafényképezni őket. Erre pont jó lett volna a telefonos fényképezés, De nekem tolatnom kellett, Gabi meg le volt fagyva, mint egy mirelitcsirke.
 
Az Apácák völgyébe végül a Guggli Mopsz vitt ki, mert a Nissantól bebarnul a kisgyatyánk.
A völgy északi végére két kisebb alagúton lehet átjutni. Jó messze is van. Ott találtunk egy zsákutcát amiből az alábbi panoráma készült:


Faja dos Cardos
 
 
A völgyben óriási földtúrás folyik, nem tudtuk kitalálni mi készül, árvízvédelmi védmű vagy netán szálloda. Jövőre majd megnézem :)
 
Elmentünk a völgy déli végébe is, hogy lássuk vannak e kerekes kukák. Ez a kérdés még 2015-ben merült fel, mert fentről a kilátóból olyan lakóházakra láttunk rá, ahol nem érdemes az ablakba cserepes muskátlit tenni, mert a becsapódó ablakszárny és a lezuhanó cserepes kivégezhet néhányszor tíz alattad lakót. Eljutottunk a házakon túl egy olyan zsák utcának nevezett utcába, amin egy nagy vashíd van a semmibe vezetve. Innen jött vadul dudálva egy fehér furgon, aki elől félrehúzódtunk, hogy hadd gyilkolja meg egyedül magát.

Visszafelé készítettem a szélvédő mögül videó felvételt, de a telefonom gyártója bátran tolja fel magának - oda ahová gondolom - a beépített kétlencsés leicáját az egész hat colos készülékkel együtt, mert nem kompatibilis a csúcsmodell Nissan szélvédővel.

Ja és a Nissan is tolja fel.

 


Vízvezetékszerelő neve: Vítor Picasso. Igazi absztrakt mű, címe: Működik, tehát vagyok.
 
 
 
Beültünk harmadszor is a „Restaurante Sabores do Curral” nevű etetőbe. Az elmúlt két évben rendkívül meg voltunk ezzel a hellyel elégedve, mert jóáras, jó kaja van. Idén is jó volt az ebéd, de volt benne svédcsavar.
 
A tavalyi „nem az eszéért vettük fel” becsalogató lányka lett a pincérnőnk. Közöltük vele, hogy csak a buckalakók nyelvén beszélünk, és épp most érkeztünk a Tatuinról, úgyhogy adjon egy kis időt amíg dekódoljuk a „Comic Sans Serif” betűtípussal írt étlapjukat, ugyanis a Google Translator képtelen ezeket a karaktereket felismerni.

Gabi lelkesen begépelte a tételeket és kiválasztotta fokhagymás sertéssültet mindkettőnknek, valamint kértünk rizst és zöldségsalátát, hogy tényleg igazi legyen a lakoma.

Tizenöt perc múlva jött a lányka, hogy még két perc és hozza. Mondtam neki „dont worry” és rámutattam a gömbre, amin a köldököm van. Legalábbis remélem hogy ott van, mert három éve nem láttam. A lábujjkörmömet is már emlékezetből vágom…
 

Jó húsz perc múlva megjött a kajánk. Érdekes volt mert egy göngyölt húst kaptunk vörös mártásban főtt krumplival és négy csirkeaggyal. Külön tálkán kaptunk egy-egy adag rizst, a zöldsalátát, meg szerintem kivitte valahová máshová, vagy egyenesen kiba..ta a kukába.

Hallottam ahogy Gabi korgó gyomra nagyot dörren, és reményét fejezte ki, hogy a húsba nem valami tengeri féreg van göngyölve, és a csirkeagyak sem valami vízi szörny heréi. Noszogatott, hogy kóstoljam meg.

Bingó. Gesztenye.

Az ennivaló finom volt, de sajna nem az amit kértünk. Vidáman vettük a dolgot. Biztos ott volt a konyhán maradékban és gondolták a két nehézsúlyúnak tökmindegy mit adnak, láthatóan mér egy élő kutyát is felfalnának, egyébként is nyelvtudás híján még egy jó reklamációt se tudnak összerakni.

Mindegy 30 euróért a hülyének is megéri. A képletből az jön ki, hogy nekünk így duplán megérte.

 
 
 
Röhögve beültünk Okoskába és kisikoltoztuk magunkat a parkolóból. Gabi piszkált hogy toljunk ki vele, kapcsoljam le a világítást, van e olyan agyas, hogy az alagútban felkapcsolja. Nem volt.

A dolog abból indult ki, hogy ha felkapcsolom a világítást és kiérek egy alagútból akkor az autó lekapcsolja. Azon monfordíroztunk, hogy ezt miképpen lehet elmondani egy magyar rendőrnek, amikor lakott területen kívül ott állunk egy alagút után száz méterrel lekapcsolt lámpákkal. Aztán rájöttünk, hogy okoskában is feliratozott kapcsolók vannak és nem megszokásból kell kapcsolgatni. Okoskának nem három, hanem négy állású kapcsolója van. A negyedik az AUTO.

 

Hazamenetben el kívántam menni az új Camara de Lobos-i VR2 úthoz, amit most adtak át nagy csindarattával. De mielőtt a navi odavihetett volna közöltem Gabival, hogy itt van az utolsó alagút, amit 2016-ban sem tudtam bejárni, és mivel azóta újakat is átadtak, nekem ebbe feltétlenül be kell hajtanom, mert egyébként olyan depressziós leszek a mínuszosságtól, hogy ha hazaérek megint enni fogok.

Én bebalráztam, Gabi bevett egy doboz savlekötőt. Jól tette.

Az alagút túloldalán a navi két opciót adott. Vagy azonnal visszafordulok a körforgalomban, vagy van egy szürke csíkja, amit tud ajánlani. Nos a szürke csíkból először egy bajkonuri kiképzés lett, mentünk fel az égbe. Majd egy dombtető jött, ahol a motorháztetőtől nem láttam semmit, a kamera meg egy eltévedt sirályt mutatott. Átapróztuk magunkat és jött a domb lejtmenetben, de olyan keskeny utcában, hogy Okoska csak áááááááááá-zni tudott, a tititi-re már nem volt ereje. Karci nélkül leértem. Gabi vett levegőt és mondta, hogy nem biztos hogy látni akarja a VR2-őt, inkább egy zuhanyra vágyik. Kérdezte, hogy maradt-e mosóporunk. Nem is értettem hogy jön ez ide.

 

 
 
Csak elmentünk a VR2-höz.
Ez az új pályaszakasz maga a megtestesült iszony. Ebbe egy hegynyi betont építettek bele. Ez a sziget szégyene. Ha a Savoy megépül, akkor lesz tesója is.

Erre a helyre ezt a gyorsforgalmit iderakni vétek volt. 16% feletti a lejtése!
Annyira megdöbbentő volt, hogy a héten döbbenek itt még egyet.

 

 
 
Mára ennyi a mese, elfáradt a szám. Ki kell pihentetnem, hogy tudjak vacsizni.
 
Pá mindenkinek!

 



2017.09.24
 

Ma vasárnap reggeli diesel égetés volt a programom.
Összegyűjtöttem a Google Maps-ról a rajzszögeimet és átvittem a Nissan navijába, az mégiscsak trendibb, mintha a telefonnal vacakolok. Felprogramoztam az őrült funchali buszvezető útvonalát, meg egy halom olyan útvonalat, amit jobb Gabi nélkül bejárni.
 
A madeirans buszvezetők nem semmi alakok. Ilyen helyen nap mint nap utasokat szállítani nem akármilyen feladat. A járdamentes utcákon figyelni kell a gyalogosokra, mielőtt végig görgeti a kerítésen őket, olyan nudli gyúrós formán. A visszapillantó tükörrel is lehet frankó taslikat osztogatni, ha benéznek valamit. És ki ne maradjon, hogy az utak nagy része kétirányú és bizony szemből is jönnek autók. Busz gondolom nem jön szembe, mert szerintem egy vonalat egy busz jár be, max kettő, ketten meg csak tudnak összhangban dolgozni.
 
Amikor eluntam a városi körbe-körbe járkálást, akkor elmentem a VR2-öt még egyszer megszörnyülködni, de most másik irányból. Onnan még rondább.
 
Még sosem jártam a Miradouro da Torre kilátóponton. Ez egy jó hely.
 
 
Kitűnő, majdnem teljes körpanoráma látható innen. Érdekes nézni felülről a Camara de Lobos-i kilátópontot. A kóbor kutyák meglátták az autót felfelé menni, ott loholtak mellettem, odafenn meg nekiálltak tarhálni. Rákettyintettek, mert semmim sem volt. Később egy helyi jött fel gyalog egy palack vízzel és azt öntötte ki nekik egy műanyag tálba. Aztán elment. Nem semmi állatbarát az, aki gyalog felmászik ide azért, hogy kóbor kutyákat itasson. Egyébként az ember maga is úgy nézett ki, mint aki a sorstársa ezeknek a szerencsétlen ebeknek.
 
A Torre kilátóponttól egy kőhajításnyira van a madeirai gettó. Iszonyat lepukkant hely, lecsúszott emberekkel. Minden összetörve, mindenhol szemét, sok helyen graffiti rombolja tovább az alulmúlhatatlant. Lépcsőház ablakok bezúzva és teljes hangerővel szól az egyik házból a deszpácsitó. Az úttesten átkelő emberek furcsán néznek az úri hintóra, hogy mi a fenét keresek az ő területükön. Fényképezni nem nagyon tudtam ott ahol látják, így csendesebb helyeken álltam meg egy-két exponálásra.

 


 
 
Az új Savoynak vettem az irányt, gondoltam fényképezek még egy szörnyet a VR2 mellé.

Nem jött össze, mert egyrészt tele a város a helyiekkel lévén vasárnap, másrészt valami okos kerékpárversenyt szervezett erre a napra az én és a többiek extra sok kipufogó gázába. Hajrá fiúk, fő az egészség. A városi bringázásnál, akkor már tényleg jobb a hegyoldalas helyben köpülés. Vagy ha már annyira ki akartok murdálni, akkor menjetek haza és lépjetek bele egy rozsdás szögbe.

Otthon sem értettem soha, miért kell egy egész várost lezárni a bicikliseknek meg a békemeneteseknek, a szivárványosokról nem is beszélve. A papok is egyszerűen elintézik a körmenetüket a saját templomuk körül. A bicajosok menjenek a ligetbe vagy a stadionokba, amit építettünk nekik, a békemenetesek meg tiplizzenek a székházuk körül. A szivárványosok is menjenek a ligetbe, egy részük már így is eleve ott van, és szeressék ott egymást vagy saját magukat.
 
 
Elmentem még a Monte fölé is megnézni a tavalyi tűzkárok nyomait, de már minden zöld. Helyenként látni egy-egy fekete fatörzset és vannak kitisztított területek, amik valószínűleg az Azori szigetekről majdan ideszállított facsemetékre várnak.
 

Hazamentem Gabiért és délben elmentünk Ribeira Brava fölé, mert ott is kimaradt egy kilátónk az elmúlt években. Innen kitűnő a kilátás. Ja ezt már mondtam.
Ebéd ismét a piac feletti etetőben. Negyedszer kajolunk itt, lassan kapunk egy törzsgárda étkészletet.
Hajában sült burgonyát kaptunk köretnek, eszméletlen jó.
Itt kiadósak az adagok, a ceruza pedig amivel a számlát írják olyan tompa, hogy sírva fakadsz. Az összegből legszívesebben gyököt vonnál…
Az étterem viszont lendületesen fejlődik, látszik, hogy az extra profitot visszaforgatják.

 
 
 
Gabinak vettünk egy kiló mandulát. Mondtam neki, hogy szopogassa, hogy sokáig tartson, mert ennyiből kicseréltethettük volna otthon a fityóban a kuplungot.
 
Felszedtük a parkolóházból Okoskát és elindultunk nyugatnak egészen Prazeresig a felső úton. Ezt még eddig nem jártuk be. Most meg lett a csíkom erre is a Google Maps idővonalán.
 

Itt is találtam sikátort, ami autószélesség plusz 10-10 centi. Az oldalvédelem Okoskában egyfolytában áááááá-zott. Az egyik utcában meg kellett állnunk olyan meredekben, hogy a pedálokon szabályosan álltam. Meg kellett várnunk amíg sánta bácsi hazamegy, mert ő és mi egyszerre sokak voltunk ennek az utcának. Az utca végén a stoptábla éle látszott csak, mert a forgalommal szembefordítva, sorompóként funkcionált volna tovább. A leggázosabb az utca vége volt, mert annyira lefelé állt a kocsi orra, hogy a műszerfalon az autó szelfijének első része pirosan villogott, jelezve ha továbbmegyek beletörli az orrát az aszfaltba. Mondhatjátok, hogy ilyenkor „srévizavé” oszt jóvanazúgy. Nos itt olyan nem volt helyhiány miatt. Azért kiapróztuk magunkat a helyi lakosság legnagyobb örömére, mert már kezdték a felmentést írni a gyerekeiknek a holnapi tanítási napra, lévén a kölyök útja a suliba le van dugózva Nissanilag.

 





 
 
Megnéztük Madalena de Mar-t felülről, majd alulról is. Tetszetős városka. Itt sokan siklóernyőznek. Gondolkoztam én is egy tandemen, de nagyobb a tömegem, mint a bátorságom.

Prazeresben megnéztük a múltkori gyászos Cataplaná-s evés színhelyét, majd felhajtottunk a pályára és hazajöttünk.

Nem volt egy nagy durranás a mai napom, de volt benne minden. A legmélyebb nyomot a Camara de Lobos-i nyomor hagyta bennem.

 

 
 
Ma ennyi.

 






2017.09.25
 
A mai mese roppant rövid lesz.
Elmentem Cristo Rei nézőbe, hogy lássam javult-e  a helyzet, vagy még ótvarabb lett.

A helyzet nem javult én meg beszóltam Cristo-nak, hogy ha még ezt sem tudja elintézni, akkor a lottó ötösöm ügyében tök feleslegesen nevezem miatyámnak.
A kritikámat rosszul tűrte, mert rámeresztett valami lázzal járó nyavalyát, amitől valószínűleg tegnap szabadított meg valakit. Örülhetek, hogy nem a sánta volt itt előttem.
 




 
 
 
 
 
Amíg nem hatalmasodott el rajtam a baj, mentem egy nagyobb kört.

A tengerparton találtam egy ház-vázat, amit a parti sziklára tapasztott a kivitelező, de sajnos az alap nem bírta a súlyt és elkezdett leválni a helyéről. Még egy kis idő és az egész begurul a tengerbe.

 


 
Megnéztem Machico felett az egyik legszebb kilátópontot – Machico kilátással jól el van eresztve.

A kilátó táblája egy nagy-nagy kőből készített könyv, ami nagyon szép, sajnos valami erős és a helyzetével elégedetlen ember összetörte. Mellékesen valaki azt is ráírta, hogy Helder szereti Filipát. Remélem van már tizenöt gyerekük, és vettek mindnek egy doboz festéket.

 
 
Machico panorama 1     Machico panorama 2
Egyre szarabbul éreztem magam, gondoltam egy körrel lemegyek innen és árkon bokron keresztül hazagurulok. Sajnos a láztól agysejtjeim jelentős része lepihent, a maradék meg azt súgta, hogy ne a főúton unatkozzak. Sikerült egy olyan útszakaszra behajtanom, ami mindössze autó szélességű volt. Itt találtam út közepén csatornát javító embereket, szemből mercit, meg mindent.

Szerintem Cristo Rei tapsolt örömében, amikor senki sem nézett oda….

Jelenleg haldoklom, igyekszem összeszedni magam.
 

 


Délutántól az ágyat nyomtam, egészen ma hajnalig. A helyzet még mindig nem a legjobb.
byeeee







2017.09.26
 
Ma se leszek túl hosszú a mesében.
Ha már a dolgok fikázása is rosszul esik, akkor nagyon beteg vagyok. Azt mondja Gabi, hogy egy sima megfázásom van és azt lihegem ennyire túl. Nem kizárt.

 
Mindig kifogjuk a jó szomszédokat. Tavalyelőtt egy francia pár volt, akiknek a szellemi képességeit meghaladta a kilincs használata. Nem láttak még tekerhető gömböt kilincsként. Sao Miguelen az echte portugál rigli kilincs még jobban kifogott volna rajtuk, ott kakálták volna össze magukat az ajtó külső oldalán mert képtelenek lettek volna kinyitni.
 
Mostani szomszédunk valami déli ember spanyol vagy portugál. Éjjel nem zajongtak. Valószínűleg mélyen aludtak, de reggelire nyers kókuszból csinálhattak valamit, mert elég zajos kalapálás hallatszott odaátról.
Mi általában csendben élünk és tekintettel vagyunk a többi emberre. Maximum az éjszakai őrült hangos horkolás zavarhat valakit, dehát az ugye ugyanolyan természet hangja mint az óceán dübörgés. A hangerő is hasonló.
 
A szomszéd a Fiat Pandáját képtelen volt besuvasztani Okoska mellé. Hiába ijesztően nagynak tűnik ez a batár. Még a közelébe sem mertek menni. A Pandát én simán betettem volna oda, de hát nekem van benne gyakorlatom.
 
Reggel lementem Funchalba, beraktam az autót a parkolóházba, és átballagtam a piacon és leültem egy presszóba egy teára. Gondoltam az segít. Nagy nehezen ki tudtam könyörögni egy kis citromot, de csúnyán nézett rám az eladó kislány. Én meg csúnyán a citromra amit hozott.
Azt hittem jobban leszek tőle, de miután kihozta a számlát még szarabbul lettem. Ennyi pénzből megvehettem volna a korház traumatológia osztályát nővérekkel együtt.

 

Citrrom, sajna az egyiket kifacsartam, mielőtt lekaphattam volna
 
 
A Mercadó előtti presszó teraszon olyan erős volt a kipufogógáz szmogja, hogy nem is értettem a többi embert, hogy viselik. Jöttek jópofa biciglis csoportok, akik kerékpárral látogatják végig a látnivalókat, bár szerintem ez a legkevésbé egészséges módja a városnézésnek. Ha valaki felül egy hop on hop off-ra, akkor legalább a nem vesz annyi lélegzetet. Segway-jal is láttam csoportokat.

 
A kikötőben három nagy hajó állt.
A parti sétány is egészen normális, de azért van mibe belekötni. Valamit bohóckodnak még ott, azt hiszem építenek valamit.
Nade. Ha építkezünk, ha nem, akkor sem teszünk ki oda hat narancssárga toy-toy klozetet. Noooooormális? Kinéz Sztíven a szállodahajóról és mit lát? Ahogy Hozé rohan kakálni a narancssárga budijába. Ennyi erőből lehetne nálunk is a Kossuth térre tenni toy-toy kiállítást. Mondjuk a narancssárga menne hozzá.

 

 
 
A kikötői mólón egy iskolás lánynak öltözött negyvenes üldögélt és a legősibb mesterséget űzte. Nem szólított le, de készült rá, de én elszaladtam. Ma már megvágtak a citromos teával. Kétszer meg nem hagyom magam egy nap…

 



 
 
Készülnek nagyon a választásokra, minden tele plakáttal. Itt is meglepően sokan akarnak munka nélkül boldogulni.
 
 
Olyan kómás voltam, hogy Okoskát a felhajtón hoztam le a parkolóházból.
Nehéz is volt ráfordulni, de hát azért van benne sikoltozó elektronika, hogy meg tudjam csinálni. Szóval a felhajtó azt jelenti, ahol felfelé jönnek az emeletre. Jöttek is volna, de hát én mutattam, hogy megállni nem fogok, én vagyok a Turista!


Szégyelltem magam, úgyhogy megnéztem még a kikötő és a Cristo Rei közötti parti utcákat, és hazafelé vettem az irányt.

 
Délre erősebb lett az éhségem, mint a rosszullétem.
Úgy döntöttünk hogy ebéd ügyben az intézünk valamit, hiszen jelenleg mi vagyunk az igazi belesek Madeirán. Azt találtuk ki, hogy Camacha felett van az erdőben van egy olyan étterem aminek a képei elég kívánatosak  a Google-n. Egy dolgot hagytunk ki a számításból, mégpedig azt, hogy megnézzük a nyitva tartást. Így hát autóztunk 20 km-t azért, találjunk egy bezárt éttermet. (Abrigo do Pastor Restaurante)
A másodlagos étterem természetesen még plusz 20 km-re van teljesen a sziget északi oldalán, de mi szeretünk autózni. Még mindig az első tank gázolajat égetjük és azt mondja Okoska, hogy még bátran mehetek 250 km-t.
 
Az étterem neve „Casa de Chá do Faial”, ami szabadfordításban nekem azt jelenti, hogy a „Ház a csában, Faial mellett”.
 
Egyébként puccos hely, óriási befogadó képességgel. A buszos csoportokra vannak igazán berendezkedve. A klotyesz akkora mint a mi házunk otthon. A piszoár a férfiben akkora, mint az otthoni forgó székem. Még bébi pelenkázó is van.
 
Az étteremben ült egy magyar házaspár is. Elég sokan vagyunk itt magyarból.

Itt mérhetetlenül rázott a hideg, hogy ki kellett üljek a napra melegedni egy kicsit.

 









 
 
Rendeltünk.

Gabi kapott egy egy alacsony költségű espetadat egy olyan nyárson, mint egy dobverő, amivel a kisdobosok szoktak örsi óra előtt dobolni. Mivel rágós volt, így kénytelen volt egyben lenyelni, amit levágott. Én kértem egy trópusi salátát, mert a húst képtelen lettem volna megenni. Ugyan ki gondolta volna, hogy a sárgarépa trópusi növény? De itt trópusi a paradicsom is a lilahagyma is és a saláta is. Volt a tálon nyomokban ananász, dinnye, szőlő meg volt benne kivi hatod része, meg ismeretlen sárga gyümölcs valószeg mangó. Megettem a gyümölcsöket a többit visszaküldtem a nyulaknak.
 
A kiszolgálás kifejezetten lassú volt, A kávéért már be kellett menni, hogy egyáltalán kérhessünk.
A borravaló elmaradt, adtam egy eurót. Snóblizzanak vele. Szar kiszolgálás, szar kaja, szar borravaló.
Ja három euró egy kapuccinó. Az az egy dolog nem volt rossz. Annak meg az árát kúrták el.

Ide nem jövök vissza soha.






 
Mára ennyi a sirám.
 
 
 
 
 
2017.09.27
 
Ma arra ébredtünk, hogy a felhőben vagyunk. A ház 670 méteren van a tenger felett.
Ezt hívják fos időnek.
 
Úgy döntöttem, hogy ma Funchal-t nézegetek, feltöltöm a hűtőnket és Okoska tankját, aztán meg majd meglátom visszajön-e a lázam és mi lesz délután. Ez a lapos terv nem sok élményt jósolt, de a valóság annyira rácáfolt, hogy most van mit írnom nektek.
 
Bonyolult autókkal eddig pont annyi dolgom volt, mint Sandra Bullock-kal. Mondjuk az utóbbit legalább tudom hol kellene megfogdosni.
 
Az első számú rejtély a tankoláshoz az volt, hogy miképpen tudok a tanksapkához hozzáférni. Sajna a tankot takaró ajtó nem nyílt a többi ajtóval. De nem volt a „megnyomom a lemezt és  kinyílik az ajtó” élményem sem. Elkezdtem olvasni a Nissan kezelési utasítást, de sajna erről egy sort sem találtam, gondolom azért, mert olyan nyilvánvaló, hogy az az agyhalott aki nem tudja megtankolni a kocsiját az ne is vezessen. Gondoltam lesz ami lesz elkezdem balról jobbra megnyomni az összes lehetséges gombot, amire nincs kerék, ventilátor vagy egyéb érthető dolog rajzolva. Ennek örömére megtudtam, hogy az egész autó teteje üvegből van, és ha kedvem tartja, akkor mutogathatom az emeletes buszos (bal)sorstársaknak, hogy még egy kanyit sem kopaszodom. Minden gombot félve nyomtam meg tartva attól hogy a műszerfal alól előugrik egy japcsi művagina és kihasználja retardált állapotomat.
 
Nos nem forszírozom tovább a dolgot, japcsi izé nem jött, tanksapka ajtó is maradt bezárkózva. Annál nagyobb gyalázatot elképzelni sem tudtam, hogy lemegyek a Sixt-hez érdeklődni az itatás módjáról, így hát felhívtam a család autóügyi szakértőjét. Tíz perc helyzetelemzés után szakértőnk kérdezte van e motorháztető nyitóm valahol? Nabazz, erre nem is gondoltam. Azt hittem a japcsik a motorháztetőt még a gyárban lehegesztik, mert azt soha többé nem kell kinyitni. Kerestem ott ahol minden autóban el van dugva, a bal első kerékdob mellett. Volt mellette egy benzinkút ikonos kallantyú is….
 
A szállásról ott ereszkedtem le a városba, amit a legjobban sújtott a tavalyi tűzvész. Azokon az utcákon mentem le, amikről olyan videók voltak feltéve, amin látszott, ahogy ég a hátsó kertjük.
Ezekben az utcákban mindenhol új aszfalt volt, új villanyoszlopok és új kábelezés. A természet romokban van, de a házak között nem láttam helyreállítatlant. A katasztrófa csak abból volt látható, hogy a házak környezete gondozatlan. Látható, hogy az élet megy tovább.
 
Madeirán nagyon kevés út(szél)karbantartó munkást láttam az elmúlt héten, meg úgy általánosságban minden sokkal gondozatlanabbnak tűnik. Nem kizárt, hogy ez a szeptembernek tudható be, mert minden el van száradva.
 
Nem részletezem, hogy lefelé milyen meredek volt az utca és milyen keskeny. Azt se mondom el, hogy busszal is találkoztam, ami jött felfelé szemből. Azt viszont elmondom, hogy az európai szokásoktól eltérően a felfelé jövőnek elsőbbsége van, függetlenül attól, hogy neki kell használnia a te sávodat. Ez nem tudom, hogy kőbe van-e vésve, mindenesetre ne csodálkozzatok ha a felfelé jövő jármű nem áll meg.
A fénykürt használata egészségtelen. Tuti mást jelent, mint nálunk, mert akire rávillantasz, az azonnal lefagy. Tiszta vámpírölő videojáték, mész lefelé a cikkcakkoson - vadul villogsz és mindenki megáll.
 
A madeiransoknak, de lehet hogy a portugáloknak még vannak ezen kívül is olyan szabályaik amit nem kürtölnek világgá.
 
Ilyen a százeurós törvény.
Ha nem 50 euró feletti a számlád végösszege és százassal fizetsz úgy néznek rád, mint aki most jött a Star Trekből.
 
A benzinkútnál az itatás után 41-re fizettem százassal. A shop hapsi úgy nézett rám, mint aki eltankolta a 47-es busz elöl az összes gázolajat. Karattyolt portugálul, szánalmas tátogásom figyelmen kívül hagyva. Kurvára nem értettem mi a baja, próbáltam mekegni a „big mani?” kérdést, de csak mondta a magáét. Látta, hogy kidagadnak az erek a nyakamon és hátranyúlok a kabátom alá, amikor is mintha elvágták volna - el kussolt. Elő akartam szedni neki egy magyar húszezrest, hogy lásson már végre nullákat rendes számban, hadd higgye, hogy egy Rockefeller unoka áll a szánalmas shopjában.
 
Végül visszaültem Okoskába és egyetlen jól irányzott bökéssel lenulláztam a napi kilométer számlálóját, pont úgy mintha ebből diplomáztam volna Tokyo-ban. Pedig a tudásom nem több mint egy órás.
 
Magas vérnyomással mentem a városban annyi mellékutcát, amennyitől le tudtam higgadni.
 

 
 
A hegyről lefelé vezető két sávos úton sebességet mértek.
A rapidán is keményen megnyesték a sebesség határokat, alig pár helyen lehet menni százzal, sok helyen pedig bevezették a hatvanas !!! korlátozást. Így is folyik a turisták lealázása, mert bizony folyik a tökölés. A helyieknek egyszerű, mert máshogy működik az agyuk. Nekünk egyszerű embereknek van az előre-hátra, meg a jobbra-balra. A helyieknek meg van még hozzá a fel-le pluszban.
 
A felhajtósáv nélküli besorolás nem egyszerű, pláne hogy a besorolást nem segítik a pályán haladók. Nem hogy nem vonulnak beljebb, még záróvonal is tiltja a felhajtóknál a sávváltást. Meglehetősen zavaró a sok kiegészítő táblával ellátott sebességkorlátozó tábla. Ezeket a lehajtóknál helyezik el és a kihajtás sebességét korlátozzák. Ne próbáljátok meg a korlátozott maximummal a kihajtást! Nem fog sikerülni, ott fogtok lökhárítót cserélni szalagkorlátra.
 
Mai utam utolsó előtti állomása a 11-es kapunál levő Continente volt.
Lázas megfázásomra teát, citromlevet és krémlevest kívántam venni. A teafűvel nem is volt gond, mert volt egy húsz méteres polcsor tele teával, gondolom azért, hogy a híg fosig be legyen nyalva az angol turistáknak. Megkerestem a legolcsóbb Lipton törmelékteát, mert nem lényeg az íze, úgyis hordozóként használom csak, mert ki az a hülye aki forró citromlevet iszik önmagában?
Na a citromlé az már fogas kérdés. Azt sehol sem találtam. Négyszer végig gyalogoltam mindent, de itt az nem volt. Megkérdezni nem mertem, mert lehet hogy a citromot kicsavarni az valami eszeveszett perverzió ebben az országban. Soha nem lehet tudni. Erre utalt a tegnapi presszós csaj viselkedése is, aki nagyon furcsán nézett, amikor a teához kértem citromot.
Úgyhogy kussoltam és keresgéltem. Találtam eredeti citromot, de tanulva a tegnapiból nem akartam feleslegesen pénzt kidobni egy olyan gyümölcsre, aminek a héj vastagsága vetekszik egy targonca gumiabroncséval. Nyomkodtam a sárga golyókat, de tök olyan volt az állaguk mintha most szüretelték volna le egy snooker terem összes asztaláról a sárga golyókat. Most van teám citromlé nélkül. Feldughatom.
 
Levespor. Krémlevest kerestem, mert az jól űzi a gonoszt. Ha a megfázás nem is múlik tőle, akkor is lehet jó nagyot fosni tőle, a szervezetet meg az is „tiszticcsa”. Valahol csak el kell mennie a baciknak.
 
A krémleves akkor jó ha van hozzá Bake Rolls.
Na ez volt a második dolog amit nem mertem megkérdezni. Nem is tudtam, hogy kezdenék hozzá. Jónapot! Kérek száraz kenyér karikákat a közepükön lyukkal! Kész. Tuti dutyi.
 
Vettem egy csomó mindenfélét reménykedve, hogy meg van egy ötvenes, mert bizony meg akartam szabadulni az utolsó száz eurósomtól. Akik aggódnak, hogy még sok napom van hátra Madeirán azoknak megsúgom hogy ötvenesből van még kábé fél kiló.
 
Kipakoltam az pénztár szalagra. A pénztárosnő undorodva mért végig.
Nem tudom utálatát mivel vívtam ki. Reggel nem borotválkoztam ugyan, de ettől még nem hasonlítottam Rumcájszra a rablóra. Lehet, hogy a hozott nylon zacskóim ba.ták fel benne az agyat. Nem tudtam a dolgot hova tenni. Lenéztem a gatyámra, hogy fel van-e húzva a zippzár nem lóg-e ki a bivalybégetőm. Beszagoltam a hónom alá, oldszpájsz kókuszillat.
 
Beszkennelte a cuccost, nyekeregte az árat portugálul. Adtam százast.
Úgy fogta meg, mintha az alsómat adtam volna neki krémleves után két órával. Szöszmékelt, telefonált. Mondom kész, végem. Minnyá itt hasalok a kövön, kezeimmel a tarkómon, lábammal terpeszben, pucsítva, mint egy prosztata vizsgálatos, lévén dinnye hasammal a síkban fekvés nem kivitelezhető. Látom, hogy jön a biztonsági őr. Rólam elkezdett dőlni a víz, éreztem, hogy megkezdtem a vöröseltolódást. Ezek, nem éppen az ártatlan kinézet ismérvei.
 
Aztán végül a biztonsági őr nem hozzám jött. Jött helyette egy kislány és hozott két zacskó aprót és egy halom öt euróst. Ezt elcserélte nemszimpi banyával, aki ezután nekem visszaadott egy csomó ötvencentest és tizenegy darab öteuróst. Megobrigádóztam és mosolyogva kívántam neki magyarul hogy lazuljon meg az összes foga. És a férjének is.
 
A pince garázsban másfél helyet foglaltam el, ugyanis ma laza is vagyok nem csak béna. A pince kong az ürességtől. a szinten van még harminc üres hely. Jön Merdzsó men és kiszúrja azt, hogy az én autóm és a szomszéd között van egy fél hely. Látom, hogy rákészül, hogy beszuszakolja a kocsiját mellém. Néztem, mint a moziban mert baromira nem értettem. Azért akar mellém állni mert a mi kocsijaink már olyan okosak, hogy amíg fenn vagyunk vásárolni, addig megosztják a tapasztalataikat, vagy pletyiznek egy kicsit, hogy milyen büdös a Suzuki hátsója?
 
Hogy megelőzzem ezt a dolgot kinyitottam elé a hátsó ajtót és elkezdtem pakolni. Ezzel kasztráltam azt a helyet, amit ő kinézett. Ma nem vagyok fogékony más emberek gondolataira. Megvártam, amíg átcsikorog egy másik helyre. Így már csak huszonkilenc és fél hely maradt üresen.
 
Bepattantam és usgyi haza mielőtt Gabi fagyija átmegy krémlevesbe. Az utcánkban szembetaláltam magam egy sárga busszal, ami iszonyatos sebességgel közeledett. Én már a padkahelyettesítő árok szélén gurultam a fele futóval, Okoska meg teli torokból ááááááá-zott. Én is elkezdtem ordítani, mert a busz közben mellém ért és vártam a csattanást, ahogy Okoska bébi-elefánt-fül méretű visszapillantója az enyészeté lesz.
Ha Okoska olyan nagyon-nagyon okos lenne, akkor legalább ilyenkor behúzhatná. Mennyivel trendibb a villanykapcsolgatás és a tanksapka fogva tartás, mint a vészhelyzeti tükörbehúzás?
Nem az életem pergett le azon a filmen, amit lassítva láttam ezekben a pillanatokban, mert azért mégiscsak egy tetves tükörről lett volna szó csak. A lassított filmfelvételen Paolot a buszvezetőt láttam, ahogy mind a harminckét fehér fogával vigyorog rám a makulátlanul kivasalt fehér ingében.
 
Madeira az adrenalin hazája. Spec az enyém fogy.
 
Utóirat.
Ne menjetek vásárolni százassal!
Ne menjetek vásárolni szemüveg nélkül!
Ne vegyetek halkrémlevest félvakon!
 
Máma ennyi :)
 
 
 
 
 
 
 
2017.09.28
 
A tegnapi nap túl hosszú volt így átcsúszott a meseírás mára.

Reggel kilenckor felfedeztem, hogy megfordult a szélirány, jobban mondva a szélcsend irány, mert a levegő meg se rezzent. Gyorsan ránéztem a FlightRadar-ra. hogy a reptérre melyik irányból szállnak le a gépek. Reményem beigazolódott, északról tök egyenesen jöttek be.
Villámgyors öltözést követően mentem ezerrel Machico-ba a Pico do Facho kilátópontra. Ez az a hegy, ami mellett olyan közel jönnek be a gépek, ha ez a leszállási irány. Első Madeirámon én is rémülettel néztem a gépből ezt a sziklafalat az ablakon keresztül.
Kívülről nézve azért eléggé más a helyzet, a gépek elég messze vannak. Álmaimban, amikor kitaláltam, hogy ezt egyszer megnézem, akkor sokkal közelebbinek gondoltam az elhaladásukat. Mindenesetre megérte a kilátó látogatását erre az időpontra összehozni.
Csodálatos látvány, ahogy ezek a gépek szép lassan ereszkednek a reptér felé, hozva újabb másfélszáz vélhetően boldog és izgatott embert ide a szépségek szigetére.
 
A reggeli aránylag korai időponthoz képest sok ember jött ide fel. Rendőrök is jártak itt, akik később a felvezető úton parkoltak, ki tudja miért.
 


 
 
A mai programunk célja Boaventura. Itt átadtak egy régi alagutat, amit még kézzel vájtak ki az ős-madeiransok. Ezt akartam megnézni, meg az újat, amit pedig most fúrtak meg Ponta Delgada irányába. Az sem volt mellékes, hogy itt található a nagyon jó kilátással megáldott Restaurante São Cristóvão, ahol nem mellékesen jó a kaja is. Persze csak akkor, ha nem csontokat rendel az ember, mint én tavaly.
 
Az oda út unalmas lenne a rapidán, így beleszőttem a „Miradouro da Boca dos Namorados” pontot. Ez Camara do Lobos felett van egész magasan a lakott területek felett. Rálátást biztosít az Apácák völgyére egy egészen érdekes irányból. Nagyon kevesen jönnek fel ide, kevesen ismerik és nem egyszerű a megközelítése.
A felvezető út már lenn a városban átmegy olyan meredekbe, amibe még a szemed is belefárad, ha benézel. Az út felfelé dübörgés közben egyre keskenyebb és egyre kanyargósabb. Azt, hogy nem teljesíthetetlen a küldetés abból láthatod, hogy rengeteg kocsi van az utcában, sőt még teherautó is áll egyes porták előtt.
Aztán elfogynak a házak, marad a kacska és a ringó, meg a sok ima, hogy ne jöjjön senki szemből lefelé. Összességében megéri feljönni, a kapott látvány megéri.
 



 
 
Lefelé jövet lehet használni egy másik aszfalt utat, hogy ne kelljen a saját kipufogógáz ködödben visszafulladozni. Ez az út már elválasztó sávval felfestett, de a szélessége egy autónyi. Teljesen olyan, mintha egy kerékpár úton hajtanál.
 
Az egyik kanyarban hirtelen eléd bukkan egy betongyár, az udvarában egy csomó háromtengelyes mixerkocsival. Nem kell nagy zseninek lenni ahhoz, hogy rájöjjél, hogy ezek az autók valahol idejönnek, és valahol el is mennek. Az egyetlen aszfaltozott út pedig az a „bicikliút” amin te állsz és ahonnan éppen bámulod a nagy teherautókat.
 
Innentől lefelé kicsit szótlanabbul veszi az ember a kanyarokat. Lehet reménykedni, hogy ma senki nem aludt el és már mindenki felment az első adag betonért. Pár perccel később az út szélesedik, a környezet lakottá válik.
 
A lakottá válás itt nagyon elüt attól, amit szeretünk látni.
Itt a mérhetetlen szegénység, a pusztulás és az igénytelenség a három gazda. Sok az elhagyott ház, köztük olyanok is, amin még fenn a tető és többnyire vannak nyílászárói is. Sok olyan házat lát az ember, amiről csak azért tudjuk, hogy lakik benne valaki, mert ruhák száradnak az udvarán, de egyébként minden tele hulladékokkal a rossz autótól kezdve a mindenféle építési törmelék kupacokig. Láthat az ember az út szélére rakott 20 lábas konténert, amit mindenféle hullámlemezzel próbáltak alapterületileg élhető lakásnak átalakítani.
Egymás mellett van a csodás kilátás és az emberi sorsok kilátástalansága.
 
Megálltunk fotózni, az egyik házból rögtön kiszúrtak.
Láttuk, hogy ketten is figyelnek. A ház maga érdekes, mert a mellette elhaladó út ott vesz egy „S” kanyart, így az emeleten az asztalánál ülő ember tulajdonképpen az út középvonalában üldögél. A lefelé jövő jármű vezetője pont egy magasságban van az emeleten üldögélővel és felé haladva még mielőtt kezet foghatnának egy hirtelen cikkcakkal kikerüli őt, olyan vidámparki szellemvasutas stílusban.
A szemlélő ember párja valamit főzhetett, mert a komposztot – a fene tudja mi lehetett – egyszerű mozdulattal kihajította az ablakon, a mellette elhaladó aszfalt útra. Az egész vízió olyan Pasolini stílusú Canterbury mesék-ből emlékezetes bili ürítős flash volt.
 
Az emberek úgy jönnek ide Madeirára, hogy a szépséget szeretnék látni, nem a valóságot. Akinek csak az előbbi a fontos az ne jöjjön le a turisták területeiről - a Google Maps vékony fehér útvonalakat kerülje - amennyiben teheti.
Az ilyen szegények lakta területeken is talál az ember olyan csodálatos kilátásokat, amik felejthetetlenek, de a helyiek szerencsétlensége nyomot hagy ezeken a képeken. Madeirán olyan mennyiségben van ezen felül szép kilátás és boldogság együtt, hogy meg lehet lenni az ilyen plusz kitérők nélkül is.
 


 
Visszafelé a rapida irányába találkoztunk hegynek busszal, olyan helyen, ami valami elképzelhetetlenül bizarr. Jön lefelé (felfelé) az út a hegygerincen – pont az élén. A két oldalán egy-egy sor szakadékok szélére tapasztott házzal és valami elképesztő kilátással.
 
Eszméletlen lehet reggel egy bögre kávéval kinézni az ablakon az alattuk elterülő tájra.
És eszméletlen lehet délben jönni felfelé kocsi nélkül az úton, kézben hozva öt-hat continente zacskót, hazacipelendő a másnapi kávét és kaját.
 
Ezen a délelőttön olyan utakon jártunk, ahová ezer turistából talán egy téved. Lehet látni az emberekről amikor benéznek a kocsiba. Tuti nekem se tetszene, ha otthon a sárkunyhó előtt megállna a turistabusz és néznének engem mint kuriózumot, amint kinyúlt mackóalsóban, izomtrikóban, borotválatlanul szedem a kutyagumit egy mocskos diszperzites vödörbe…
 

 
Átgurultunk Sao Vicentébe, mert innen indul az új alagút.
Itt volt még egy jó pár mellékút, amelyikre még nem volt vonalam a google mopszon, így cikáztunk rajta mindenfelé. Akinek tetszett a háza vagy a kilátása azt jól lefotóztuk.
 
Az új alagutat viszont beszoptam. Találtam új dolgokat, de valami nagy zavar van ott a mátrixban. Szerintem a térképeken rosszul vannak feltüntetve a körforgalmak és az abból induló alagutak, vagy én kanyarogtam rosszul. A választottból nem oda jutottam ahová akartam. Mire hármat számoltam, addigra már kinn gurultam a tengerparti öreg úton Ponta Delgada felett.
 
Madeira kapott ajándékba egy millió tonna aszfaltot valakitől, mert sok helyen új aszfalt utak vannak, nem foltozgatnak, hanem új felületet húznak rá. Ez a parti út nem olyan szerencsés. Mi sem, mert  majdnem széthullottunk, mire átértünk az étteremhez.
Ismételném, hogy ez egy jó etető! (Restaurante São Cristóvão - Boaventura)
 
 







 
Hazakanyargásnál láttam az előbb eltévesztett alagút kijáratát, de mondtam Gabinak előbb megnézünk egy másikat. A másik olyan messze volt, hogy nem volt kedvem Boaventurába visszakanyarogni, maradt a majd legközelebbre.
Innen keleti irányban visszaverekedni magunkat a fővárosba nem egyszerű feladat. Amikor az ember már nem találja szórakoztatónak a hegyoldalban kanyargást, akkor szeretne minél előbb a végére jutni a dolognak. Ennek több akadálya van. Az egyik a saját vezetéstechnikai korlátozottságunk, a másik a technikánk korlátai, a harmadik pedig ami a legbosszantóbb az előttünk haladó balfasz turistatesó. Hajlandóak vagyunk elfelejteni, hogy néhány napja mi is így kezdtük. Sőt délelőtt még mi is lassan mentünk, hogy le tudjuk fényképezni az összes növény összes virágját, valamint legyen egy komplett portfoliónk a közeljövőben megírandó „Madeira méhei név szerint” kötethez.
 
A Boaventura – Sao Jorge cikkcakk ezer év. Amikor végre kiér az ember a gyorsforgalmi keleti körére, akkor fellélegezhet. Persze csak akkor, ha a sor elején nem Jürgen megy tiroli rövidgatyában egy Mazda Jódli típusú szarral - ötvennel. Mögötte meg libasorban meg még vagy tíz elsőáldozó.
Tudom nagy a pofám, mert viszonylag bivaly az autóm, nem is elsőnek áldozok, nade az ötvennel a lejtőn egy három méter széles sávban egy kicsit kevés. Az ennél lassabb az már a tolatás.
 
Amikor lett annyi belátható egyenes az alagútban ahol kilőhettem ott adtam az erotikának.

Ilyenkor sok izgi dolog van. Először is nem nagyon szoktunk alagútban előzni lévén itthon olyanunk alig, így elég szokatlan a környezet.
A melletted leelőzött sor össze van állva, mint egy tehervonat, mert előzni ugyan senki nem akart eddig, de a másikat seggbedugni azt nagyon, ezért két kocsi között van maximum három méter hely. Így ha jön valaki szemből és nincs elég hely ahhoz, hogy a teljes sort megelőzd, akkor az öt méteres autódat egy három méteres helyre kell betenni.
Nem kell nagy matekzseni legyél ahhoz, hogy kiszámold, hogy a hiányzó két métert nem igazán te szeretnéd beleadni a közösbe.
 
A másik frusztráló tényező az, hogy amikor az előzést megkezded egy olyan autóval, aminek a hátuljára ki van plakátozva, hogy külföldi vagy, akkor arra a mögötted jövő félig „rakott” szippantós kocsi vezetője nem igen van felkészülve. Nem nagyon számít rá, hogy egyszer csak megszáll a démon kivágod az irányjelzőt és azonnal elkezdesz előzni.
A hegyi szarszállítás bivalyerős teherautó motort kíván. Ha nincs a jármű tele, akkor az nagyon tud menni.
Így utólag csak vigyorgok a dolgon, mert a stressz elült, de elképzelem a Jürgen vezette sorban ülőket, ahogy nézik és hallják, amint elviharzok mellettük a hátam mögött egy méterrel dübörgő kulatartállyal. Tapostam neki rendesen, gyorsultam is, de mögöttem az izomgép nem akart lemaradni. Gondolom ő is tudta, hogy ha abba a sorba idő előtt vissza kell sorolnia, akkor ott nem a vér az, ami fog folyni.
 
A nap végére a pontot a rapida későbbi részén egy hangos koppanás tette.
Ezt a hangot ismerem az 51-es útról. Ott folyik a kavicsszállítás nagyban. Ebből ered az, hogy az úton sok lehullott kavics van, amit szeretnek más autók kilőni. Jellegzetes kavics kontra szélvédő hang volt.
 
A rapidán nincsenek magas sziklafalak, ahonnan rádomlik a fél hegy, ez itt csak kocsi alól jöhetett. Már kezdtem siratni a hetven eurós sixtes plusz bizti meg nem kötését, és kezdtem keresni a hibát az üvegen, mire Gabi mondja: ez itt füstöl….
 
Nemá.
Nézem, ahogy mutatja a szivargyújtóba dugott HAMA típusú usb átalakítómat, amint éppen füstként távozik belőle az életerő. A rapida kanyarog, emelkedik-lejt, száznál nincs sok idő kigondolni, hogy mi a teendő, de hipp-hopp kirántottam a córeszt a lyukából. Hosszan kézben tartani nem volt kedvem, lévén, ami füstöl az ritkán hideg. Reménykedtem, hogy a töltő a mennybemenetelekor nem ejakuált bele a telefonomba és a routerembe egy 12 voltos fröcsit.
 
Ma már tudom, hogy az eszközeim épek. Majd reggel megnézem okoska lyuka teli van e még villannyal, vagy elszállt a biztije. Van még neki a könyöklőben is egy szivargyújtója.
Annak örülök, hogy nem egy parkolóban szállt el a dolog, amíg kajáltunk. Desszertnek nem egészséges egy kiégett autót nézegetni.
 
Apropó. Ha leég az autó, amin full biztosítás van, de a full nem tartalmazza a gumik és a szélvédők biztosítását, akkor ugye ésszerűbb, ha a kocsi reménytelen oltása helyett azonnal a kerekeket kezdem el menteni?
 
Ma reggelire ennyi.

 
 
 
2017.09.29 – 2017.09.30
 
Reggel megmutattam Gabinak, mire jó a tetőablak az autón.
Egy hirtelen balrával befordultam egy olyan utcába, amin elég sokan zúdulnak le reggelente a városba. Ezen a tetőablakon keresztül lehet azt a helyet nézni ahová igyekszel, persze csak azután, ha az aktuális zuhanás befejeződik. Láthatod a kikötőt és a hajókat. A hajók jó viszonyítási pontok, az esetek majdnem száz százalékában vízszintesek.
A helyieknek nem lehet könnyű élete, amikor olyan problémákkal szembesülnek, hogy a gyerek nem „küldhető” el az iskolába, hanem kénytelenek elkísérni. Egy olyan utcában, ahol nem létezik a járda és nincs sebesség korlátozás, ott bizony a bejárati ajtó túloldalán pofon magasságban ötvennel mennek el a visszapillantó tükrök. Nem mindenki a saját barna csíkján csúszik le, mint én és a sorstársaim, akik elhagyták a biztonságos utakat.
Senkit ne tévesszen meg, ha buszmegállót lát az utcában!
Ezeknek a busz sofőröknek eszméletlen gyakorlatuk van, és szerintem az ő térképük nem méterekről hanem centikről szól. Vannak olyan kereszteződések, ahol a busznak kizárólag egyetlen tíz-húsz centi plusszal megáldott startablaka van. Innen indulva a manővert be tudja fejezni, ha meg kilóg belőle, akkor benne lesz az aznapi újságban.
 


Megnéztük a városban a Savoy-t alulról. Csak hét emelet látszik belőle lentről. Azokból az apartman házakból is, akiknek eddig tengeri kilátásuk volt. Ezután majd akkor lesz tengeri kilátás, ha a Savoyban mindkét oldalon egyszerre szellőztetnek. Elég szar ügy lehet, amikor van egy fasza kecód, és reggel arra ébredsz, hogy építeni fognak közéd és a kilátásaid közé egy beton hegyet. És persze ezt a hírt mindenki tudja, így a potenciális vevőid száma ugyanolyan sebességgel esik le nullára, mint a vagyonokért megvett apartmanod értéke.
 
 
A Savoy irdatlan nagy.
 
Átmentünk Sao Vicentébe, mert a tegnapi alagút felfedezős napom lezáratlan maradt.
A három kilométeres Encumeada alagútba csodálatos napsütésből hajtottunk be. Túlsó végén szakad az eső.
Kanyarogtunk olyan mellékutcákon, ahová még nem karcoltunk csíkot. Néztük az embereket, akiknek ez a csodás hely az otthonuk. Megvitattuk, hogy amit mi látunk ebből az egy fényes feszin. Sok-sok embert látunk hazafelé menni gyalog az autóbusz megállóból. Cipelik a nagy cekkereiket és ők biztosan nem látják olyan fényesnek a saját helyzetüket.
Ha nekem itt Sao Vicentében szükségem van egy új cipőre és nincs kocsim, akkor az bizony egy teljes napot megkíván. Itt nincs cipőbolt, lehet menni Funchalba. De lehet ez bármi más, nem pont cipő.
 
Lementünk a szokott cukrászdánkba.
„Szokott”. Jó nagyképű duma. Az eddig egész normális cuki, megkezdte a leépülést, mára egy helyi presszó inkább.
A süti se fogy annyira. Gondolom ezt abból, hogy a franciakrémes, amit ettem képtelen volt a villás nyaszatolás hatására kettéválni, lévén a tésztája átvette a krémtől a nedvességet. A fűrészelés és nyomorgatás eredményeképpen a franciakrémesem átalakult egy gigantikus tizenöt dekás masszagömbbé a villám végén. Úgy nézett ki mint egy fémpálcás óriás Kojak nyalóka. Az arcba tolás ilyen mérettel lehetetlen. Hiába nagy a pofám, azért ekkora mégsem. Így röhögve kentük magunkat ragacsosra. Öt perc múlva már a fél kilós kapuccinós pohár is simán ott maradt az arcunkon, elengedett kézzel tudtunk inni belőle.
 
Közben nézegettük az embereket.
Jött vasalt inges BMW-s. A jól szituált úriembernek szerintem tök mindegy lett volna milyen autóba ül be, látszott rajta az osztálya ahová tartozik. Jött poló trikós lazafiú BMW-s srác is, aki az autója nélkül egy rozsdás szöget sem ért volna. Próbáltuk kitalálni milyen lehet az életük. Ültünk ott ragacsosan és irigyek voltunk.
 
A parton megállt egy háromtengelyes baromira narancssárga és baromira nagy teherautó. A sofőr kiszállt és autó bezárósdiba kezdett. Ott rohangált a géphegy körül és kulcsozta be az ajtókat. Gondolkodóba estem vajon mi motiválja, hogy ennyire védi ezt a gépet? Ellopják a narancssárga böszmeségét és elvegyülnek vele a tömegben? Én meg ott hagytam Okoskát nyitva a parkolóban…
 
 


 
Miután kicuppogtuk magunkat sütizésből, elmentünk új alagút keresőbe.
 
Sao Vicente két körforgalmából induló alagútrengeteg a Google Mopszon nincs rendesen kirajzolva. Keringtem körbe-körbe majd fél órát, de a Ponta Delgadai nagy újdonságot nem találtam sehol. Azért mert nincs kész. Ponta Delgada és Boaventura között megtaláltam egy részét, ami jó hogy elkészült, de a nagyobbik és fontosabbik még furkászás alatt van. Tehát az átadások és a látványos ceremóniák itt is divatosak.
 
Megálltunk egy nevetlen kilátó pontnál, amit el is neveztünk „sárgaházas kilátó”-nak. Sárga házban, sárga trikós kopasz ember telefonált. A kopasz embernek a házából olyan kilátása van, amitől mi is sárgák lettünk. Amikor kijön sárgaember telózni, akkor láthat óceánt, városkát, vad hegyeket és két hülyét, aki éppen őt nézi.
A sárgaházas kilátó környéke tele elhagyott házakkal. Az összesből ugyanezt a kilátást láthatná az aki ide kötözik. Miért üresek?
 
 
 



 
 
 
Seixalnak vettük az irányt, ahol a „Buta Emberek Boltjá”-ban vettünk még egy halom bóvlit az otthoniaknak. Szerintem rendkívül trendi egy szekérre való szarságot hazavinni innen az otthoniaknak, hadd legyen az ő kecójuk is olyan, mint ha egy ószeres lenne az albérlőjük. Az átadáskor meg olyan jó bárgyún mosolyogni a másikra és „jajjde”-ket hazudozni.
 
Na de majd én.
„Helló. Hoztam neked egy halom szart, nézd meg, aztán kidobhatod a kukába. Jelentős eurómennyiséggel támogattam a helyi lakosságot, úgyhogy ne problémázz azon hogy emiatt a sok baromság miatt leszakadt a harmincötezres Samsonite-om füle, a kezem is megfájdult, meg ki kellett dobnom a kedvenc könyvemet is hogy beférjen ez az ótvar…
Na mindegy örüjjé! És ha mész majd Izlandra, akkor viszonzásként ne felejts hozni nekem egy palack vulkanikus termálvizet! Szeretném érezni milyen meleg…”
 
 
 
 

TOP tábla :)




Folyómeder építés Seixal közelében
 
Seixalnal átadtak a régi tengerparti útból egy szakaszt.
Természetesen az átadásnal volt nagy csindaratta. Kőkemény kétszázötven méter!
Nem fáradtam el mire bejártam.
 
Útközben rengeteg elhagyott házat láttunk. Rengeteg a félkész ház-váz.
Végeláthatatlan számban vannak eladó házak, de van komplett többszintes szálloda is eladó.
Szemmel látható a gazdasági visszaesés.
Kíváncsi lennék hogy mit dumálnak itt most, mert dúl a választási kampány: Madeira jobban teljesít?
Nem úgy tűnik.
 

 
 
Lesznek akik megköveznek, de bevállalom, hogy Porto Moniz előtt másfél kilométerrel csűrtem egy balost és felmentem Ribeira da Janela irányába.
Szóval ott voltam az észak fővárosa mellett és úgy elkerültem, mint általánosban a szolfézst. Az a város nekem nem jön be, így nem keresem a társaságát. Messziről nézni frankó, de ott lenni nem volt az élvezetek csúcsa.
 
Ribikén hegymenetben satuféket nyomtam egy presszó – közért – gazdabolt komplexumnál. A hely lehet a település kulturális központja is, de az is lehet, hogy ez a közétkeztetési centrum is. Éljen a többfunkciós kihasználtság.
 
Az egész kóceráj állt kábé öt helységből, beleértve a két klotyeszt is. A levegőben valami nehéz szag terjengett, ami engem a túl sokáig főzött sárgaborsó főzelékre emlékeztetett. Kértem a pultos mamától két kapuccinót és bíztam benne, hogy az előző hetven évben csak járt szakmai továbbképzésre, talán tudja mi az.
Szokásos portugál módon főzött egy bivaly kávét, majd hét és fél csepp tejet a presszógépének gőzölőjével negyed órás bugyborékoltalás és gőzölő-cső szabadjára engedéses sikolyokkal 170 celsius fokos tejhabbá varázsolt. Összeöntötte a két dolgot, mire a pultja felett világító villanykörtén kicsapódott a pára. Ő Gőz a nagy varázsló.
 
Kiültünk a kricsó elé és röhögtünk magunkon. Tudtuk hogy ha kivárjuk a kávé kihűlését, akkor itt kell vacsizzunk, vélhetően sárgaborsót.
 
Az ajtók felett mókás módon egy – egy liter átlátszó folyadék lógott nylonzacskókban. Nem értettem, de nagyon nézegettem. Gondoltam, ha valaki kritizálja az árut, annak egyszerűen kilövik a feje fölött távozáskor. De nem. Elmondták hogy a moszkitók ellen van. Bazz.
Egy zsák víz. Ha működik megvan a startupom. Már csak befektetők kellenek.
 
Miután megtudtam hogy ezmiez, akkor feltűnt, hogy kinn a ház előtt valóban baromi sok moszkitó van. A teszteléshez le kellett volna vennem a vizeket, mert lehet, hogy az üzlettől nem ez tartja vissza a dögöket, hanem a tömény sárgaborsó szag.
 




 
 
A meglehetősen szar kapuccsinó után felmentünk a fennsíkra.
 
Tényleg roppantul építkeznek, óriási gépekkel tologatják a port jobbra-balra, hogy meg legyen a víztározó tavuk. Ide északról fogják felpumpálni a vizet és Calheta valamint Funchal irányába fogják kifolyatni ivóvíznek.
 
Encumeada felé akartam lemenni.
Nem volt kiírva, hogy le lenne zárva, csak egy koszos félbehajtott zsákutca tábla jelezte, hogy szopóágra hajtok. Az interneten sem néztük meg, elvégre biztos az is rosszul tudja.
Na eljutottunk jó messzire, hogy találjunk egy nagy rácsot az út közepén, rajta a behajtani tilossal.
Visszafordultuk és csodálkoztunk, hogy mennyi faszkalap jött utánunk. Mi meg úgy csináltunk, mint aki direkt azt a kurva sárga rácsot jött megnézni, hogy ott van e rendesen az út közepén.
 
Canhas felé lejönni nem egy álom. Az út másfél sávos és egyfolytában jönnek felfelé a nagy nehézgépek, köztük homlokrakodót szállító ezertengelyes tréler. Ez mondjuk nem is tudom mikor indulhatott, mert az úton olyan kanyarok vannak, amiken egy ekkora gép eljátszhat egy-egy negyed órányi tili-tolit.
Két örökkévalóság volt mire lejutottunk.
 
Ponta do Sol-nál belőttük a naviba a céletetőt, ami tulajdonképpen a múltkori „kedden zárva” étterem a szállásunkhoz közel. Behunyt szemmel oda tudta volna menni, de így megtehettem gondolkodá mentesen is. A navi tudott egy sokkal hosszabb utat, amit szerinte, ha nem vagyok nagy barom, akkor gyorsabban be tudunk járni, mint a rövidebb utat. Legyen.
 
Az étterem a „Abrigo do Pastor Restaurante”. Madeira legjobb étterme.
Nagyon szép a hely. Az étterem, a presszó és a bár szépen el van választva egymástól.
Az étteremben közel 120 személyre volt megterítve. A berendezés, a hangulat és az egész miliő osztályon felüli élményt sugallt.
Ketten voltunk vendégek.
 
Én vaddisznót ettem, ami ugye tuti nem helyi specialitás, hacsak nem rosszul fordítottam és nem vadról van szó, hanem mondjuk heréltről. Gabi ma fekete disznót evett, ami lehet hogy egy ismételt félrefordítás.
 
Rég voltam olyan étteremben ahol az asztalomon ilyen szépen és ízlésesen összeállított dolgot láthattam. A tálamon a húshoz kaptam sült ananászt, meleg reszelt almát, szőlőt, rengeteg párolt gombát, meg valami fűszernövényt, ami az aszparáguszra hasonlított. Nos őt száműztem ugyan, mert nem tetszett az illata. Kaptam az egészhez annyi rizst, amennyi egy szakasz japónak járna napi fejadagként.
Az egész vacsorám úgy volt összerakva, hogy percekig csak néztem. Lelki szemeimmel azt láttam, ahogy valaki ezt a konyhában odaadással készítette el nekem, nem csak úgy összerakta, mert péntek. Jó érzés volt előzetesként ez a flash.
 
Az étel olyan irdatlan nagy adag volt, hogy nem tudta egyikünk sem megenni, pedig nagyobb a gyomrunk, mint egy Dutra belső.
 
Poén: 31 euro.
Máshol ennek az adagnak a zóna változata 45.
 
Szerintem csütörtök búcsúvacsi itt lesz.
Hazaröfögtünk. Okoska alig tudta visszatartani magát a kocsibeállón :)
 
 
 
 
 

 
 
A szombat reggel azzal fogadott, hogy semmihez sincs kedv.
Így reggel lementem a városba venni egy új szivargyújtó – USB töltőadaptert. A régi a minap kilehelte a lelkét és a digitális mennyországba magával vitte a 3G routeremet is, aki hű társam volt éveken át.
Bementem a Mercadó közelében levő „Chip 7” nevű üzletbe. Vittem az amperszagú HAMA adapteremet (ez nem gagyi olcsó szar, hanem „kurvadrága” ráadásul szar típusú eszköz) és mutatom a huszonéves aprócska lánykának.
Lányka turkál a magas polcon keresve a nekem megfelelő eszközt, én meg legeltetem a szemeim a kerek fenekén. Legelés közben megbotlott a szemem és mit látok? A pult belső felén három pécé, beleik kiontva, szemmel láthatóan javítás és tesztelés alatt. Az is látszott, hogy a dolog most lett félbehagyva, mert a memteszt még csak az elején járt az egyik páciensen.
Öreg az az ember, akinek egy kiontott belű pécé kívánatosabb látvány, mint egy tini feneke, de hát azért a kolléganőt mégse méricskéljük. Mert biza vagy a hölgy végez itt férfimunkát vagy én vagyok rohadtul rossz beosztásban.
 
Végül vettem egy tetves adaptert  kilenc euróért, lánykától meg elköszöntem. Úgy döntöttem, hogy ezt a rövid flörtölést megkoronázom a két éve megismert GiGi Sumos gyümölcsléboltban egy kiadós vitamin bombával.
 
Sumoséknál pofára estem. Az erő kifogyott a vállalkozásból. A vidám és dizájnos utcai székek közönségesekre lettek cserélve, a gyümölcsléből kivették a sűrűséget, tettek a helyére jégkockát, ami a vizezés kulturáltnak gondolt formája, pedig nem az. Az ár magas. Irdatlan magas.
Ittam egy piros koktélt és távoztam.
Egy pozitiv volt benne csak, hogy még Camara Lobosnál az erőműnél is piros ízűeket tudtam büfizni.
 
Szóval kábe ez volt az elmúlt két nap. Most fekszem a hátamon és várom az ihletet, hogy neki tudjak kezdeni egy olyan melónak, amihez most nincs nagy kedvem, de meg kell csinálni.
 
Páá holnap