Back to Top

Castelo Branco




2018.10.05

A mai napig 1800 kilométert kanyarogtunk, ami nem kevés, de nem is olyan vészes.

Monsanto az első hely, ahol az előzetes terveimet nem csak módosítgattam, hanem komoly lapokat téptem ki belőle. Ennek két oka van. Az egyik az, hogy ez a hely a számítottnál több élményt képes nyújtani, a másik pedig az, hogy belefáradtam egy kissé, hogy itt észak Portugáliában az óránként megtehető távolság rendkívül alacsony, ha nem használunk autópályát.

Ha valami távolabbi célpontot tervez az ember, akkor eltötyög odáig, nézelődik odafelé, majd megnézi a tervezett célját. A probléma viszont az, ha beleun, akkor többnyire nincs arra lehetőség, hogy visszafelé egy gyorsabb vagy rövidebb úton térjen „haza”. Marad a visszatötyögés és a vele járó szellemi leépülés.

Szóval Monsanto simán töröltette velem a Manteigas – Piodao kört, ami egy komoly nyolc órás túra lett volna. Az egy ritka szép hely több leírás szerint is. Ugyanígy töröltem a holnapi Marvao-t is. Meghagyom ezt a kettőt a jövőnek, ha egyáltalán visszatérek ide.


Későn ébredtem, úgy fél öt körül.
Nekiálltam kávét főzni, majd letudtam a napi melók szabi alatt is rám eső kötelező részét. Írogattam egy kicsit a blogot, és hallom ahogy a toronyóra elüti a nyolcat. Gondoltam itt az ideje a második bögre kávénak, de nem ám csak úgy egyszerűen, hanem luxus körülmények között, arra van most a tetőterasz!

És ekkor leszakadt az ég.

Tőlem nem messze egy vésőkalapács jellegzetes hangja szakította szét a csendet, majd pillanatokkal később felvonyított egy flex vagy hasonló nagyfordulatszámú gép, de az messzebbről, más irányból. Mondom bazz, ha Gabi felébred benne leszünk a helyi híradóban! Ha hirtelen ébred fel, akkor olyan morc, hogy tuti véres lábbal fog különböző hullák beleiben gázolni.
De vagy túl fáradt volt, vagy a füleiben maradt a fülhallgató, mert még nem ébredt fel.

Én felosontam a teraszra, vittem a fényképezőgépemet, hogy csináljak pár felvételt a reggeli tájról, meg persze a csendháborítótól, hogy legyen majd mit tenni a ravatalozóban a koporsója fölé.

Látom, hogy egy fiatal srác a szomszéd kőház oldalába vés egy bazi nagy lyukat. 
Ezzel két baj is volt. 
Az egyik az hogy a szomszéd ház tőlem egy méter hetvenre volt, a másik meg az, hogy az a kőfal barátok közt legalább hatvan centi vastagsággal bírt. Ezen a falon kívánt a fiú átjuttatni három csövet egy klíma kültérihez, ami a háta mögött a tetőn hevert. Vadul fúrt nekem háttal, én meg fotóztam közben a másik vitézt, aki jóval távolabb valamilyen géppel egy koszos kőházat kívánt világosabbra drótkefézni, irdatlan nagy port csinálva. A dolog nála kísérlet lehetett, mert hamar feladta. A gépsivítása megszűnt, a por lassan elült.

Mellettem a nagyhilti is hirtelen elhallgatott és szerintem a fiú a zoknijáig összecsokizta magát, mert nagyon megijedt, amikor megfordult és én ott álltam mögötte talán egy méterre, közöttünk a teraszkorláttal, a kezemben egy bögre forró kávéval. az immáron süket csendben.
„Helló”-t tátogtam neki hang nélkül, és intetttem a bögrémmel, hadd higgye azt hogy megsüketült. Motyogott valamit majd bebújt a kis ajtón, amin kijött a háztetőre. Jó sokáig szégyellhette benn magát, mert sokkal később kezdte újra, amikor már nem teraszoztam.


Tízkor elkezdtek megjelenni a turisták. Gondolom helyi rendeletben van leírva, hogy addig kell lezavarni az ilyen melókat, ezért kezdett ez a két ember dolgozni nyolc óra egy perckor. 

Az a kevés vendég meg aki itt száll meg biztosan sokkal kevesebb, mint aki idejön látogatóba. Bár a látogatók nem tudom hagynak e itt valamire pénzt, ugyanis vendéglátóhelyek nem nagyon vannak. Amik meg vannak, azok olyan kicsik, hogy tíz embertől teltházassá válnak. Odabenn a pincér meg se tud fordulni egy rendes tányérral - a konyha és az asztal közötti távhoz kell neki három "Y" forduló.

Mi úgy határoztunk, hogy ebédileg elmegyünk Castelo Branco-ba, mert itt helyben reménytelen bárhová beülni.


Induláskor röhögve szaglásztunk mert egy öreg tata úgy égette a kuplungot hogy a gyülekező ferodol szag már felhőkben úszott mindenfelé. Nem EU szabványos, nagyon büdös kuplungszag.


Castelo Branco csinos városka. Sok lakótelepszerű háza van, de azok ízlésesek és jól is néznek ki, semmi gettó jelleg. A helyi katedrálisról csináltunk pár képet, de csak azért, mert orvul az étterem mellé építették, Az etető egy családi vendéglő, aránylag jó pontszámmal. A neve Retiro do Caçador azaz nyugdíjas vadász. Teltházas volt, de azért az ajtó mellett kaptunk egy kis asztalkát.

Számomra teljesen furcsa volt, hogy a mögöttem ülő ifjú hölgy táskája nyitva lógott a széke támláján. Meg sem fordult a fejében, hogy valaki esetleg átnézi értékek után kutatva.

A pincér kedves volt, mutattam neki a Google-n a képet, hogy ezért jöttem ide külföldről, úgyhogy tegyen ki magáért. Csoda történt. Felismerte és mondta, hogy van is.
Ezt eddig nem sok étterem mondhatja el magáról. Az éttermek zömének a Google-s weblapján a szakács a mestervizsgájának a fényképei vannak fenn, olyan képekkel, amiket utoljára tíz évvel ezelőtt készített el. 

A Cacador jó étterem, jó kajákkal, de kényelmetlen a szűkössége miatt, és kifejezett negatívuma a mosdója, ami közvetlenül nyílik az etetőtérbe. Értsd ezt úgy, hogy az asztaltól egy csészével többet látsz a kelleténél, ha az ajtó nyitáskor éppen arra nézel.







Keringtünk egy sort még ebben a városban, aztán visszatértünk Monsantóba.


Monsantoba visszaérve Gabival megbeszéltem, hogy a tegnap kábosnak nézett fiatalembertől veszek egy kis képet, megmagyarázva azzal, hogy legyen valami emlékem innen.

Valójában ez egy bűnbocsánati áldozat volt, hiszen egy dolgos fiatalembert az első benyomás alapján leminősítettem kábossá.

A srác úgy dolgozik, hogy elmegy és lefotóz az iphone-jával helyeket, utána ezt aprólékosan filctollakkal átmásolja papírra. Szerintem egészen jól csinálja. Mindenesetre alaposan megdolgozik a pénzéért. 
Én tuti átvinném digitálisan a képet Fotosketcher-rel vagy hasonló képből ceruzarajzot készítő szoftverrel és csak kiszinetném.... De én magyar vagyok. A véremben van hogy tudjak egy "sokkal egyszerűbb" megoldást, amivel szembe lehet menni a józan ésszel.










A fiatalember neve Bruno Pedroso és vélhetően helyi lakos, hiszen Maria mondta meg a nevét, amikor mutattam neki a szerzeményemet, amin ráadásul az ő miradouroja is látható.

Holnap vissza fogok menni egyébként Brunohoz reklamálni, ugyanis a rajazáról hiányzik egy klíma kültéri... :)



Ezután nekem is részem lett némi vezetéstechnikai problémában. 
Ismét készültem a jogsim megzabálására, valamint óriási bocsánatkéréseket eresztettem el a reggeli öreg felé, akit disznó módon kiröhögtem ferodol égetés miatt. 
Előbbi érkezésemkor sikerült annyira közel állnom orral egy kőpadhoz, amely felé meredeken lejt az úttest, hogy egyszerűen nem tudtam eltolatni tőle, lévén csak hátragurulás gátlóm van, előre gurulás gátlás az nincs.
Mivel ebben az autóban a kézifék is mindössze egy gomb, csaptam belőle akkora bénázást, aminek olyan ferodolszag lett a vége, mint amit reggel az öreg gyártott. A végén már annyira rágurult Hófehér a kőpadra, hogy arra gondoltam, szégyen gyalázat de mindjárt elmegyek két kőért a kerekek alá, megakadályozandó a további előre gurulást. 

Tetügomb pedig pont úgy működik, mint egy igazi kézifékkar, felfelé húzva behúz, lefelé nyomva kiold. A lényeges különbség a fizikai cibáláson kívül a reakció idő. A gombos fék lassú. A kar meg olyan gyors amennyire tudod rángatni. 

Ennél a résznél azt magyarázom, hogy az Audi egy szar, és nem a Jani béééna. Éééérted ugye?

Halad a kor felettem. Húzok egy plusz strigulát a képzeletbeli "ez már nem megy" lapra, amin a rajzolat kezd úgy kinézni, mint egy vidéki léckerítés.





Délutánra beterveztem, hogy megmászom a hegyet.

A hegy nagyon magas, uszkve 830 méter. Megmérte nekem GPS.
Mielőtt azt hiszed, hogy annyira idióta vagyok, hogy navigációs programmal indulok egy olyan hegyet megmászni, ami egy egyszerű parasztsüveg alakú kúp, és egy megye nagyságú sima terület kellős közepén tök magányosan áll, akkor tévedsz. A navi a legegyszerübb módja a magasság megállapításának.

Mászok fel a jópofa házak között, fotózgatom a nagyobbnál nagyobb "kavicsokat", és közben megpróbálom elképzelni azokat az embereket, akik a középkorban ide felköltöztek.
Valamitől tuti féltek, ami lenn lakott a síkságon, mert az is biztos hogy nem a kilátás miatt építkeztek, ugyanis a régebbi romokon ablakoknak a síkság felé nyoma sincs.

Egyik sarok után elfogynak a viskók, és elénk tárul a hegytetőre épült vár, ami jó 70-80 méterrel magasabban elfoglalja az egész hegytetőt. 
Onnan tekingethetett le anno a vár ura a sok jobbágyra, akiket lentről a síksági rém tartott félelemben, fentről meg valószínűleg Ő. Ha nem így lett volna, akkor vajon milyen módon építhető meg egy ekkora - baromi nagy - vár ilyen lehetetlen helyre?









A várban minden nagy.
Az ősportugál tuti nagyon colos volt, mert a lépcsőfokokon fellépni rövidnadrágban sem volt egyszerű, hát még annak idején milyen lehetett a bádog ruhájukban itt fellépdelni oly módon, hogy azért valami méltóság is látszódjék belőle.

Eljátszottam a gondolattal, hogy amikor valamelyik lovag vasnadrágján megszorult a térdzsanér és perecelt itt egy óriásit, akkor vajon mekkora zajjal gurulhatott le a domboldalon egészen a parkolóig, ahol a lovát kellett hagynia?
Lóval ide tuti nem jöttek fel. Egyszóval szar hely lehetett ez, mint egy lakás a tizediken egy líft nélküli napon.

Mire felértem, arra is rájöttem, hogy a korabeli zenészek miért csak kis furulyákkal zenélgettek. Ki az a hülye aki felhoz ide egy zongorát? Itt már egy nagybőgő is szopás.

Odafenn halált megvető hülyeséggel felmásztam a korlát nélküli várfalra is egy korlát nélküli keskeny lépcsőn. Próbáltam leutánozni a többi embert, akiket láttam, hogy ezt tették itt nem sokkal előttem.

Az első öt lépcsőt sikerült legyűrnöm férfiasan, aztán átmentem négykézlábas csecsemőbe, majd a tetejére érve gyíkba. A lépcső tetején az "innen egy tapodtat sem tovább" jegyében üldögéltem, eltorlaszolva mások feljutását. Vadul fényképeztem, mintha pont ezt akartam volna és vártam hogy elmúljon a lábremegésem és le tudjak valahogy mászni ebből a szorult helyzetből.

Régen a középkorban tuti volt itt korlát és a várvédőknek biztos nem az egyensúlyozással kellett folyamatosan foglalkozniuk, mert ha nem így lett volna, akkor egy ostromot náhány jól irányzott kaviccsal le lehetett volna tudni.

Fotózgatás után a sik földre visszaérve a reszketésem kiújult, és csak a hülye nem láthatta, hogy a leereszkedésnél majd összecsináltam magam. Annyira remegtem, hogy egy helyben állva is porfelhő szálldogált a cipőm körül.

Őregszem és ettől szomorú vagyok.









Ricardo kiékelte a bástyát, mert mindig "lefolyt" a fal. Jóvanazúgy.











A középkori lakót marhamód idegesíthette a várudvar kellős közepén terpeszkedő bazi nagy kavics. Úgy döntött kiássa és legurítja egy jobbágymentes oldalon. A többi lakó valószínüleg megállapította, hogy nincs ki a két kereke. (ekkor még ennyiből állt egy jármű össz kerék száma)

Aztán az egyik napon  rohadt nagy eső esett és a munkagödör megtelt vizzel. Ez még hosszú napok után sem száradt ki. A manus, már úgyis reménytelennek látta a projektet és hihetetlenül unta is. A víz kapóra jött és így azt mondta: ez itt egy ciszterna. És úgy csinált mint aki direkt ezt akarta volna csinálni.




Autentikus környezetben is van mindig valaki, aki el tudja kúrni a dolgokat.

Igazi középkori lemezkapu.

Ez a néni a turista úton hímezgetett eladásra, remélhetőleg nem hiába üldögélt ott egész nap.












Ennyi volt a mese mára.
holnap itt link