Back to Top

Artenara, La Esquina, esős nap


2019.06.11



Reggel felhős időre ébredtem. Olyan kell pulóver vagy nem kell-re. 
Ilyenkor fontos a döntés. Javaslom vigyél pulcsit, mert akkor tuti kisüt a nap, amikor már nem tudod visszavinni a szállásodra. 

Reggelire eltekeregtem a sziget végében levő világítótoronyhoz. 
Nem a torony érdekelt, hanem az, hogy mik lehetnek azok az erőművi turbinacsarnokra hasonlító épületek a közelében. Áthajtottam egy pár fóliasátor között és a túloldalán levő dombról egy bonyolult úthálózat látszott körforgalmakkal. Mindez a nagy semmiben. Áttekeregtem az utakon és az eddig erőműnek hitt épületekről kiderült, hogy lakóházak. Méghozzá lakottak. 

Innen néhány száz méterre egy másik telep is volt, de az szép fehér házakból állt. Közelebb érve már láttam hogy itt bizony romok is vannak. Egy táblán ki volt írva, hogy valamilyen projekt második fázisát látom itt.
Egy elbukott projektét.

Nem értem a gondolatmenetet, hogy miért kellett ide építkezni?
Az egész úgy néz ki mint egy gigantikus sittlerakó. Ide hiába építesz palotákat a környezet megöli. Az ember nem csak azért épít ablakot a kecójára, hogy bejöjjön a napfény, hanem szeret kinézni  is rajta. Itt kinézel és lehányod a párkányt.











Szörnyülködés után elmentem Gáldar és Guia nézőbe. Ez a két település ráépült egy vulkánkúp oldalára, jó meredeken. Aki tudja a Madeirás meredek utcás stikkemet, az tudja mit keresek ott. Meredek utcákat, amibe be lehet hajtani, fel lehet menni és fentről kilátózni.

Az oda menet sokáig tartott. Utolértem egy daciát ami előtt egy vénséges vén ford furgon ment - durván huszonöttel. Az út közepén levő záróvonal egyik vége Sardinában van, a másik meg onnan nyolc kilométerre az első körforgalomnál. Nem tudom ki vezette a furgont - csak a szalmakalapot láttam a hátsó üvegen keresztül - de alatta az illető nem volt egy stresszes tipus. A kanyarokban láttam a furgon kerekén a szelepsapkát ahogy körbefordult vele a kerék... 
Hátam mögött a sor végét sem láttam, de voltunk vagy nyolcvanan. Se dudaszó, se előzés.

Gáldarba érve rögtön felmentem a legmeredekebb utcán és nézelődtem. 
Itt sok érdekes dolgot tudnak kitalálni a helyiek. Spec az egyik legmókásabb az ahol megszorultam - ott éppen egy nagyobb Opel márkaszervíz van egy három méter széles utcában...

Aztán odafenn rájöttem, hogy kár küzdenem, mert innen nincs kilátás. Találóan: kilátástalan egy hely ez. 
Guia ennél sokkal szimpibb volt a kis macskaköves utcáival.




Több települést bejártam, sasoltam a helyi életet. Amit nem láttam az az életöröm. Kerestem, de nem találtam. Furamód unottnak, fásultnak látom az embereket.
Ha lenne még depressziójuk is, akkor azt mondanám tesók.



Visszaúton a fóliák között jöttem, gondoltam nem úgy van az, hogy itt vagyok és meg sem nézem belülről. Úgyhogy bementem egybe.

Reménykedtem, hogy nem őrzik harci gorillák a banánt...
Később az is beugrott, hogy a tulajok vajon milyen mélyre ástak volna el  engem fényképezőgépestűl, ha odabenn csak a széleken van banán pálma, a többi meg vadkender?

A fóliasátrak körül levő blokktéglából épített kerítések valószínűleg szélfogók. Az tuti hogy nem értékvédelem miatt építették.







 

A szállásra érve felszedtem Gabit és elindultunk Artenara-ba. Pulóvert nem vittünk, emiatt az odaúton elkezdett szemerkélni az eső. A táj egyre zöldebb, egyre szebb lett. Ahogy haladtunk felfelé megjelentek mellettünk a felhők is. Ettől kezdve sajnos nem láttunk semmit.


Már csak húsz percre voltunk a célunktól amikor egy rossz kanyarvétel miatt egy másik útra kerültünk. A Google maps a telefonomon késik, egyszerűen későn mond mindent. Az elágazás után pöcsörészett egy darabig aztán bekékitette alattunk az utat én még boldogan haladtam tovább. Az az út is fóliák között vezetett, de itt mintha más lenne a termelő. A fóliák között igényesebb házak rejtőznek, a blokktégla kerítések fugái le vannak festve. Mindenhol rendezettség vonja el a figyelmet a problémás dolgokról. Már jó messzire jutottunk amikor észrevettük hogy bizony negyven perc felett van az érkezési időnk. Google bizony tervezett nekünk egy új útvonalat arra, ami tulajdonképpen a visszafelé tartó utunk lett volna. Mire feleszméltünk bekerültunk Moya-ba.

A település nekem tetszett de a szemerkélő eső és a korgó gyomrom meg a negyven percnyi hátralevő idő rábeszélt hogy hagyjam ki a nézelődést. Mindenesetre félreálltam és megpróbáltam megnézni a telefonon hogy merre is van tervezve az utunk. Meglepődéssel tapasztaltam, hogy nincs netem, Gabinak volt. A különbség mindössze az, hogy otthon különböző szolgáltatóknál vagyunk és szerintem roaming esetén az övét kedvezőbben kezeli az itteni rendszer. Biztos vagyok benne, hogy csúcsidőkben a roamingolt készülékeket alacsonyabb prioritáson szolgálják ki, mint a helyieket. Ez egyszerű észérdek. Ezért is szoktam venni mindig helyi adatforgalmi kártyát. Ez most kimaradt, mert lusta voltam.

Moya-ból kifelé egy olyan utcába vitt a navi amiről nem tudtam eldönteni hogy egyirányú-e. Az összes autó szemben állt velem, volt egy behajtani tilos tábla is de az egy másik utcára mutatott. A nekem szánt útvonalon iszonyat mennyiségű autó parkolt rengeteg emberrel körülvéve. Engem arra emlékeztetett mintha egy temetésre vagy egy templomi akármire érkeztek volna. Úgy döntöttem, hogy nem megyek tovább ebben az utcában. Az egyik kereszteződésben megkezdtem a receficét, hogy vissza tudjam fordítani az autót. 
A sarkon egy unott képű sofőr üldögélt egy kövön és egy nádszálat hasogatott apró darabokra unalmában. A manővert tőle öt méterre kezdtem meg ő meg olyan unottan nézett rám, hogy tovább erősítette bennem a bizonyságot arról, hogy itt nem boldogok az emberek. 
A navi megállás nélkül mekegett, hogy forduljak vissza mert az az egyetlen és legjobb járható út a célom felé. Én nem hagytam magam, mert úgy gondoltam hogy nincs az az isten hogy én átmenjek azon a tömegen. Végül belátta makacsságomat, újratervezett és adott egy normális időt és gurultunk tovább. 

Jóvanazúgy. Ha már leponyvázta, akkor akár garázst is építhetne oda...





Artenarába érve egy nagyon jópofa település találtunk. 
Az autót beszuszakoltam a portói teremgarázsokat megszégyenítően kicsi helyre. 
Megpróbáltuk kitalálni hogy merre induljunk az esőben, hogy megtaláljuk a keresett éttermünket. Ekkor már tragikus volt az internetvételem ami számomra egyenértékű a lobotómiával. 
Feladtam a harcot és bementem egy üzletbe ahol egy kopasz ember ült egy PC előtt és le se szarta hogy bejöttem. Plíz nyekergésem se hatott rá, még csak rám sem nézett. Már arra gondoltam lehet, hogy süket. Átfutott az agyamon, hogy talán egy szellentéssel ki lehetne hozni ebből a katatón állapotból, de letettem róla, mert a végén még kárt tesz bennem.

Végtelennek tűnő másodpercek után ránézett az elétartott telefonomra, amin látszott az étterem neve, majd rájt-ot röffentett. Gráciasz - köszöntem meg - hogy hulljon ki a fogad is.

Lehet, hogy az esős idő teszi ezt velük? Eddig csupa kedves emberrel futottam össze.

Az éttermünk amit kinéztem már majd egy éve a La Esquina
Ez egy kockásabroszos igazi autentikus vendéglő. A kiszolgálás kedves és közvetlen. A hangulat vidéki kisvendéglőre hajaz, ahová inkább járnak a helyiek, mint a turisták. Az étel igényesen van elkészítve, izlésesen tálalva. A konyhában biztosan egy nagyon jó szakács dolgozik, akinek nem mindegy mit ad ki a kezéből. 

Ezt a vendéglőt nagyon ajánlom mindenkinek.
A zöldséglevesük képe volt az ami idehozott. Nekem nagyon izlett.
A marha közepesen átsütve olyan puha volt, hogy az utóbbi években csak egy hely volt, ahol ilyen jól volt elkészítve.
Az utolsó képen látható paradicsomszörnyről annyit, hogy ennek a spanyolok kitalálhatnak valami más nevet, mert nincs ize. Semmilyen. Se paradicsom se más ize sincs. Ha ebből paradicsomlevet késztítenek, akkor ráirhatják hogy aqua destillata.

Lenyomtunk még pár fagyit (ami szintén extra jó volt) és két bűnrossz kávét.

Holnap átrepülünk La Palmára.
Ha lesz lyukas időm a reptéren, akkor megírom a gondolataimat Gran Canariáról, de legfőképpen arról irnék, hogy mit csináltam rosszul.


folytatás itt:

Képek alant.



















/n