Back to Top

Kelet - ahol az éden földet ér



2019.10.17

Reggel ismét szép időre ébredtem. Nem nagyon lehet okom a panaszra, mert ez az október is jól alakult eddig. Az biztos, hogy a szeptember ennél sokkal jobb volt. A virágzó hortenziák hiánya arra ösztökél, hogy nézzünk ide egyszer május végén vagy júniusban is, merthogy akkor milyen szép lehet.

Hajnalban egyébként halk zúgásra figyeltem fel. Lenn a strandon egy - a tavalyinál nagyobb - homokrostáló gép dolgozott. Uccu nézzük meg hogy is működik.
A tenger egyébként nagyon tele van műanyag szeméttel. Az általam megnézett mintegy szobányi területen három fogkefét is találtam a homokban a víz által kihordva.





A gép egyébként félmunkát végez, a látható végeredmény abszolút nem kielégítő. Azt is mondhatnám, hogy a befeccölt gázolaj több kárt okoz mint amennyi haszna van ennek a tevékenységnek ezzel a nagy géppel.. A tavalyi kisebb és lényegesen gyorsabb technika szebb munkát végzett.



Gépfikázás után elmentem GPS nélkül csavarogni. 
Találtam egy Continentét, gondoltam veszek sampont, mert azt biz nem hoztam. Ez egy kis áruháznak nézett ki kívülről, mert a parkolójában talán ha harminc autónak volt hely. Samponból csak nagy kiszerelésűeket lehetett kapni, gondoltam adok más helyeknek is esélyt, így üres kézzel távoztam. Jó fél óra autózás után elértem a Lagoai Continentébe ahol ismét szerencsét próbáltam.
Beálltam a földszinti "pincegarázsba" és felmentem az áruházba. A samponos polc láttán deja vu érzésem lett. Gondoltam egyféle arculata van az összes áruháznak. 
Amikor megláttam az egyik tárolót és abban az egyedül árválkodó egyetlen naptejet, amit már a másik áruházban is megcsodáltam - pillanatok alatt a markába szorított a pánik. Körülnézve megláttam azt a kijáratot, amin a "másik" áruházba bejöttem. Kimentem rajta, és ott álltam ismét a kicsi parkolóban, ahol mintegy félórája voltam.
A GPS elkorcsosítja az ember tájékozódási képességét.


A mai napra kirándulni a sziget keleti oldalát terveztük be.
Ezt a végét nem kedvelem a szigetnek, mert valahogy nem lopta be a szívembe magát. Itt egy frankó helyet tudok, az Arnel tornyot, de oda legközelebb akkor megyek le, ha lesz mozgólépcső. 

Nade kezdjem az elején.
Riberia Grande ma kimaradt, így első helyként a Miradouro de Santa Iria kilátópontot látogattuk meg. A terasz nagyon szépen ki van építve, a több mint 180 fokos panoráma nagyon jó kilátást ad a környékre. Érdemes beírnia a táncrendjébe annak aki erre jár. A gyorsforgalmiról nagyon jó kiállási lehetőség van ide, de ha valaki nagyon tolja a gépnek, akkor bizony el tud suhanni mellette bármelyik irányból közelíti meg.
A sziget északi részén a google navigáció nagyon sokat téveszt, ezt tessék észben tartani! A navi még a régi út infóit mondja, miközben a Google Maps már sok helyen javítva lett.








A kilátót elhagyva Moinhos települést vettem volna célba, mivel két éve nem sikerült ide csíkot húzzak az idővonalamon. A navigáció "forduljon balra" felszólítását nagyon jól látható balra fordulni tilos és záróvonal kombó kasztrálta. Később azért Porto Formoso-nál bejutottam, és nagyon megérte bemenni. A település meredek kanyargós "egyetlenutcája" rendkívül aranyos. Élő embert talán egyet láttunk. (Halottat egyet se)







Déli időpont lévén hangos korgás jelezte, hogy ideje a mai napra kitalált etetőt haladéktalanul célba vennünk. Ez a hely a hangzatos Ős Melósnak átkeresztelt Os Melos Restaurante volt.

Valahol jeleztem már hogy elkezdtük előnyben részesíteni a svédasztalos éttermeket, ezért ezeket keressük mostanában amerre csak járunk. A prioritást nem az elfogyasztható mennyiség határozza meg, hanem inkább az, hogy látjuk mi az amit meg akarunk enni.
Gabi hal és kagyló utálata a maderiai Prazeresben szerzett cataplana tapasztalatok alapján nálam is gyökeret eresztett. Sült halat még talán-talán megkóstolnék, de ezeket a főtt, ráadásul büdös lében elkészített vízi izéket kizárt dolog hogy megegyem.

Naszóval csorgunk lefelé az egy autó széles, de kétirányú utcában közeledve a kitűzött rajzszögünk felé, amikor is egy nyurga fiatal lányka kötényben és étlappal a kezében vadul integetve próbált rávenni az azonnali satufékre és az "autó otthagy ahol van"-ra. Röhögve visszaintegetünk neki, hogy mindjárt megfordulunk, ahol lesz annyi hely, ahol ez az autó elfér keresztben és jövünk vissza.

Lentebb értelmet nyert a lányka tánca. Ott egy másik étterem, a konkurenciáé. Ráadásul az két épületben van és magasabb a pontszáma is a guglin. Na de nem svédasztalos. Ott is van egy becsábító hölgy, de ő nem olyan sikeres. Mi már el vagyunk köteleződve visszaintegetés által.

Visszaértünk az étterem elé, ahol mutatja a lányka, hogy álljunk ott meg ahol vagyunk, mert "jólvanazúgy". Mutatom neki a kocsitól hetven centire levő várakozni tilos táblát, de ő jelzi portugálul, hogy baromira le van szarva. Nyekergem neki a policáj szót, mire olyat int, hogy tudom az is le lesz szarva ha ide mer jönni.

A lányka sokkal sikeresebb is lehetne, ha némileg kevesebb ruha és kevesebb bajusz lenne rajta, de ettől függetlenül bájos.
Odabenn gombóc néni mutatja meg, hogy mi a választék. Gabi mondja neki, hogy ő halat nem eszik, ezért mutassa meg mi az amiben van. Itt érdekes módon a kivétel listára nem kerül fel az amiben kagylók vannak. Tehát a kagylós kaja nem egyenlő a halas kajával. Ezt jó lesz az eszünkbe vésni.

Dudára zabálás, tu-kóla és tu-kávé után 19 euró a kettőnk számlája. Nem csoda, hogy a fél falu itt kajál. Jön mindenki gumicsizmában, melós gúnyában. A helyiek közül egyébként senki sem jött olyan koszos ruhában, ami ellen lehetne a turistáknak kifogásuk. Volt olyan helyi, aki miután megkajált egy műanyag dobozba megkapta a vacsoráját is.





Ebéd után neki indultunk a nagy túrának. 
Korunknál és mentalitásunknál fogva ez azt jelentette, hogy beülünk az autóba két kényelmes fotelba, bekapcsoljuk a klímát és felhajtunk a (tehénszaros) fennsíkra megnézni mi is van ott.
Ezek a négy számjegyű aszfaltutak nem a turizmusnak épültek. Lépten-nyomon kihajtók vannak a legelők irányában, és az aszfalttól öt méterre tengelyakasztó a sár. Az biztos, hogy a tehenészkedés itt sem egy leányálom. Sok helyen nagy műanyag dézsák vannak kirakva, mert bizony ezeknek az állatoknak vizet is kell felhordani. Érdekes az is, hogy nagyon nagy számban vannak műanyagfóliába csomagolt takarmánygurigák, amik azt jelzik, hogy vagy van olyan időszak, amikor a tehén nem tudja összelegelni a napi betevőt, vagy az is lehet, hogy a guriga valami táplálóbb takarmányt tartalmaz, amire az állatnak szüksége van.

Az útvonalunk elvezetett a tegnapi Salto do Cavalo kilátópont mellett. Állt ott három kocsi, és néhány szomorú sorstárs, akiknek nem adatott meg az általunk tegnapelőtt látott páratlan kilátás. A Furnas völgy nem is látszott a benne ülő pára alatt.

Tovább haladva Povocao felé olyan csodás helyre kerültünk, ahol ismét eljutottunk arra a pontra, hogy "na itt letudnám élni a hátralevőt"



Ezen a képen pont az elképzelt telkemen álldigálok.

Persze a valóság nem ilyen. Az ember nézi a csodálatos kilátást, a fantasztikus panorámát, ami csak addig létezik amíg közel nem kerülsz hozzá. Amikor odaérsz a megérinthető közelségbe, akkor meglátod azokat a valós dolgokat, amik erősen csorbítják az eddig elképzelt idillt.
Az egymással összeérő kopott házak, a mindenfelé parkoló autók, az itt-ott heverő gépadapterek, az elakadt kukásautó azonnal visszaránt a való világba. Ez a hely is olyan, mint bárhol máshol a világban csak egy kicsit mégis szebb.
Az elképzelt telkem ma éppen csodálatos, de lehet hogy holnap ez is egy felhőben lesz és befagyna a seggem ha itt kellene élnem. 








Povocaoban nagy a felfordulás, folyik az útépítés.
Terelőtáblákkal nagyon hadilábon állnak, mondhatom azt is, hogy leszarják az eltévedésemet, a helyiek meg tudják mi a dörgés. 












A fenti képek itt készültek: Miradouro do Pico dos Bodes
Aszfaltút nem vezet hozzá, az utolsó pár száz méter kőkemény terepezés.

A kilátó közelében helyes kis települést találtunk. Talán Faial Da Terra a neve, vagy hasonló. Beültünk egy kávézójának teraszára és a ragyogó napsütésben élveztük hogy itt lehetünk.

Hosszasan gondolkoztunk azon, hogy vajon mekkorát kell vétkezni ahhoz, hogy a falu felett levő templomba vagy kápolnába felmenjen az ember? (harmadik kép)







Ez a település nagyon-nagyon tetszett függetlenül a fentebb írt kelet undoromtól. 
Idejönni szállás ügyben azt a bajt hozza az utazóra, hogy másfél órányira és huszonhatezer kanyarodásnyira van a civilizációtól.

Bementünk shoppinggolni a helyi minimercadóba, lévén még mindig nem volt samponom. Előttem egy idősebb turista házaspár fizetett volna ki hat darab zsemlét. Az úr szeretett volna még venni egy fej salátát is és rákérdezett az árra. Úgy vettem ki, hogy négy euró lett volna, amin az úr nem kicsit kiakadt. A felszolgáló fiatalember felkapott egy salátát és feltette a mérlegre, tizenhat deka volt. Életemben először láttam salátát kilóra eladni. Az öreg is.

A helyszinen nézve sokkal meredekebb volt a téma.

A településről távozva felfelé tartottunk Nordeste irányába.
Az idő folyamatosan romlott, mentünk bele egy felhőbe.

Célom a Google-ról kinézett irdatlan hosszú nevű Reserva Florestal de Recreio da Cancela do Cinzeiro volt. Ez egy tájvédelmi körzet legalábbis a Google szerint. Szerintem meg egy elb.szott nagy legelő, a közepén egy a "mijjaf.szt kezdjünk ezzel a telekkel?" típusú hellyel.

A dolog úgy kezdődött hogy a szemerkélő esőben a navi azt mondta: forduljon balra. Leputtyadt házak között rengeteg kátyúval megáldott úton kapaszkodtunk felfelé. Aztán elmaradtak a házak - lettek legelők. Az út szélén állt egy kisteherautó, mellette a gazdája a kezében egy mappával és egy tollal. A legelőről ekkor kijött egy magányos tehén és elkezdett velünk szembe ballagni - gondoltam a muki éppen az előbb olvasta fel neki a jogait. 
Álltunk ott földbe gyökeredzett gumikkal és figyeltük a közeledő állatot. Néztük, hogy merre fog kikerülni, ugyanis ezeken a lényeken nincs arcmimika, nincs irányjelző, viszont van vagy 600 kilónyi E egyenlő emmszer cé négyzet.

A dög megállt. Ő nézte, hogy mi nézzük. A manus meg nézte, hogy mi nézzük a tehenet, aki minket néz. Végül a pali intett, hogy húzzunk már a retkesbe.

Kis gázzal jobbra eloldalogtunk.

A rekreációs akármiben megláttuk a képeken aránylag jól kinéző, de a valóságban valami hihetetlenül ocsmány beton kupacot egy tavacska közepén. A tóban levő sok-sok hal azt hitte megjött az etetőember és csak úgy rajzottak felém ezerrel.



Negyed órát jöttünk felfelé, öt perc alatt adtuk fel. 
Lepisáltam egy gigantikus tuját, remélve hogy a webcam csak a hátamat mutatja, amint természetbúvárkodok...

Lefelé menet legalább harminc tehén mászott ki a legelőről elénk. Tették ezt teljesen önállóan, mert embert nem nagyon láttam a közelükben. Az időjárás valahogy annyira nyomott volt, hogy a klíma ventilátor valami irdatlan büdöset hozott be az utastérbe. Ráadásul előttünk az egyik állat valószínűleg túltöltés következtében hátul szivárgott. Nem kicsit.

Bő tíz perc alatt tudtam átvergődni a bandán, de nem sikerült meglépnem, mert előttem egy - a semmiből hirtelen előkerülő nagy teherautó kezdett soklépcsős "Y" fordulóba. Miután már előttünk ment, a platóról négy melós nézett minket, hogy mit keresnek itt ezek a hülyék abban a szaros oldalú városi kocsiban...




Az országútra visszatérve megpróbáltam rávenni Gabit hogy menjünk le kocsival az Arnel toronyhoz egy szelfi kedvéért, de vadul ellenkezett. Nem is értem miért. 
Semmit sem kellett volna csinálnia, max egy kicsit tolni a Rönót, ha mégsem lett volna annak elég ereje saját magától visszamászni az országútra.
Így ez az Arnel autóval dolog egyenlőre kimaradt, de továbbra is fenn van a listámon.



Mai kirándulásunk utolsó meglátogatott helye a Parque Natural da Ribeira dos Caldeirões, ami már igencsak északon van, de azt mondhatom, hogy ez a környék egyik fénypontja. Nagyon szép park, szép épületekkel. Van köztük szállásként bérelhető is, anno még gondolkoztam is rajta, de a túl nagy nyüzsi elriasztott.

Van itt egy nagy ajándékbolt, ahol jó (nagy marha) turistaként el is vertem vagy 35 eurót egy csomó olyan dologra, amikre akkor és ott úgy éreztem, hogy szükségem van. 
Érdekes módon ezek a dolgok kötődnek az eladási helyhez, mert a távolsággal egyenes arányosan mennek át "kurvajóból" a bóvliba. Mindenesetre egy hasznos dolgot beszereztem olcsóért - ne röhögj - egy csempékre festett házszámot, mert náluk otthon parasztfalván az nemvan tizenegynéhány éve. Most lesz. Majd elmondom a postásnak, hogy hoztam az Atlanti óceán közepéről.

Nos a parkból néhány fénykép. A valóság sokkal szebb.








A park mintegy harmicöt perces útra van a Ponta Delgadától.

Szállásunkra visszaérve ismét kidühöngtük magunkat, hogy szállásadónk milyen mérhetetlenül beleszarik a dolgok menetébe, hiszen a zuhanyzónkból csordogáló melegnek éppen nem mondható vízzel nem egyszerű hajat mosni. Ráadásul ezt teheted úgy hogy egyik kezeddel fogod a zuhanyt - mert nincs hova tenni - a másik kezeddel fogod a samponos flakont - mert azt sincs hova letenni - és ha maradt még valamilyen szabad végtagod azzal meg moshatod a hajad.
Ha egyedül utazol, akkor át kell hívni a szomszédot egy ilyen egyszerű művelethez.

Amikor az ember már nagyon felkúrta az idegeit, akkor meglátja, hogy az ablakok koszosak, az udvari világítás fele nem működik, meg egyébként is fél nyolc...***

Ami igazán felháborít az az, hogy ez a szállás majd egy százas egy napra. Ebből napi két új mikrosütőt vehetne a tulaj. 
A tévének iderakott szomorúság egy 2008-as 19 colos hulladék. Még zenét se tudok hallgatni.

Mérges lettem. El is mentem enni.



- folytatás -

***
Öreg cigány megkérdi a rajkótól:
- Te gyerek, hova lett az a jó kis bugylibicska amit a múltkor adtam neked?
- Hát fater, én azt elcseréltem egy jó kis karórára!
- Hogy a Devla vigyen el... és ha szidják az anyád a kocsmában mit mondasz... fél nyolc...?




/n